Mivel eddig hazai, célzott képzésben nem igazán részesülhettek, milyen körből kerülnek ki nálunk a sorozatírók?
Sokan színházi dramaturg vagy filmforgatókönyvírói képzettséggel, reklámszakmai múlttal érkeznek, de találkoztam már újságírókkal, költőkkel vagy regényírókkal is, akik valóban, eddig főleg munka közben tanulhatták ki a műfajra jellemző „fogásokat”. Elsőre ez egy jó megélhetést biztosító, könnyű feladatnak tűnik.
Nem az?
Kemény munkát követel, és az egónk háttérbe szorítását.
Többféleképpen épülnek fel a sorozatok, nem mindegy, hogy napiról, hetiről vagy miniszériáról beszélünk. Ez utóbbinál elképzelhető, hogy egy szerző írja meg az összes részt, a dolgozószobája magányában, mintha egy nagyjátékfilm forgatókönyvén dolgozna. Viszont minél hosszabb egy sorozat, annál biztosabb, hogy egy csapat végzi az írói munkát. A csoport feje a vezető író vagy a kreatív producer, aki kijelöli a sorozat koncepcióját, és akinek a kezén minden szövegkönyv átfut. Első körben kitalálják a storyline-okat, a történet szálait. Egy másik társaság ezek alapján megírja a dialógokat, azaz a forgatókönyveket. Majd jönnek a script editorok, akik összefésülik a különböző szerzők által leszállított szövegeket. Napi sorozatnál ez hét-húsz fő közötti összlétszámot igényel, hetinél pedig öt-tíz embert. Léteznek persze kivételek: amikor Goda Krisztina rendezővel készítettük a négy évadot megért Csak színház, és más semmi című heti sorozatot, azt főként ketten írtuk, egy-egy epizódra vontuk csak be valakit. A sorozatírás abban is különbözik a forgatókönyvírástól, hogy a szerzőnek nem a saját egyéniségét kell belevinni a szövegbe, hanem egy rendszerbe kell simulnia.
A pletykák már a Barátok közt idején is arról szóltak, hogy neves íróink, költőink álnéven jegyezték a sorozat párbeszédeit.
Ez létező jelenség, hiszen a napi sorozatoknál a dialógusokat író személy egy fogaskerék a gépezetben, tehát ez a munka otthonról, álnéven is végezhető, ha valakinek így kényelmesebb. A miniszériáknál vagy a heti sorozatoknál a személyesség nagyobb teret kap. Amikor az írók – az úgynevezett írószobában – a kreativitásukat maximálisan beleadva hoznak létre egy szövegkönyvet, akkor ritkán használnak álnevet.
Kávé, keksz és szétdobált papírfecnik – az írószobát így képzeljük el?
Az írószoba azt a folyamatot jelzi, amikor a storyline születik, azaz részletesen kibomlik a történet.
Ennek helyszíne lehet egy kávézó, de egy neonfényű iroda is, ahol a szerzőket – kávéval, teával, rágcsálnivalóval – magára hagyja a produkció. Egészen bizarr, ha nyilvános helyen zajlik ez az ötletelés, és gyilkosságokról, csalásokról, megrendezett balesetekről beszélgetünk, s ezt esetleg hallják a szomszéd asztalnál ülők is.
Úgy tudom, hogy kávézói beszélgetéseket, vagy a villamoson hangosan telefonálókat szívesen „hallgatja ki” ön is, hiszen az élőbeszéd a legjobb inspiráció.
Igen, előfordul, hogy kutyasétáltatás közben megyek még egy utcányit, csak azért, hogy meghallgassam az előttem telefonáló sztorijának a végét. Ahogy az utca embere beszél, azt csak élőben lehet tanulmányozni. Ha viszont egy speciális közegről van szó, lehet kutatómunkát végezni. Például, amikor bűnözőkről írtunk, elmentünk a börtönbe beszélgetni az elítéltekkel. De ha mondjuk egy ideges tinédzserről írok, akkor azt csak a véletlennek köszönhetően tudom elcsípni. Igyekszem megjegyezni, amit látok, hallok, és amikor aktuális – természetesen nem szó szerint – felidézem.
A streaming térhódítása miatt másképp kell ma felépíteni egy sorozatot, mint öt-tíz éve, amikor napokat, heteket vártunk a következő részekre?
Ma a nézők „darálnak”, azaz több részt, akár egész évadokat is megnéznek egy ültő helyükben. Persze, ehhez a cliffhangernek, az egyes epizódok függőben hagyott cselekményének is ütősnek kell lennie. Mert könnyen elveszítik az érdeklődésüket, és a szinte nyomasztóan nagy választék miatt, egyszerűen átugorhatnak egy másik sorozatra, ha elunják magukat. Írói szempontból érdemes figyelni arra, hogy más-más korosztályt, más típusú embert vonz a streaming és a tévé – egyre nagyobb a szakadék e két csoport között.
Van olyan sorozat, amiből tanítana is a kurzuson?
A karakterológiát például szívesen tanítanám a Trónok harcából, mert fantasztikusan jó íveket futnak be a figurák.
A dialógról Az elnök embereiből vagy a Vészhelyzetből hoznék példákat, mert ezekben a szakmai nyelvezetet olyan közérthetővé tudták tenni, hogy az átlagember számára is élvezhetővé vált, miközben a szakmaiság sem sérült. A férjem védelmében és annak folytatása, a Diane védelmében szerintem történetileg nagyon okosan felépített mű, sitcomban pedig erős az Agymenők. De szeretek abból is tanítani, ami megbukott. Érdekes azt boncolgatni, miért nem jött be valami a nézőknek, hiszen nyilván az a sorozat is a legjobb szándékkal készült.
Mennyire eresztheti el a fantáziáját egy sorozatszerző?
A forgatókönyvírás egyik kulcsa, hogy ne az írói akarat mozgassa a szereplőket, hanem a történet saját törvényszerűsége. Kizökken a néző, ha az írói akarat beavatkozik a logikai ívbe – akár a népszerűség hajhászása, akár a saját egója miatt. Itt nem arról van szó, hogy megtörténhet-e a valóságban, amit kitalál egy író, hanem a sztori saját belső logikájáról, a keretein belüli hitelességről. Ha egy karakternek tíz részen át fontos a babát váró felesége, akkor a tizenegyedikben nem megy vele hirtelen bankot rabolni, csak amennyiben a szerzők felépítik, miért hozza meg ezt a döntést. Ez nem zárja ki a váratlan fordulatokat, de alaposan fel kell építeni egy változást, hogy az megfeleljen a történet saját törvényszerűségének és a szereplők személyiségének.
Van olyan speciális összetevő, amire a magyarok ráharapnak?
Remélem, nincs, mert az azt jelentené, hogy egyféle tartalmat fogyasztunk. Ha a számokat nézzük, mostanában sikeresek a tévénézők között azok a viccesen bumfordi vidéki hangulatot hozó sorozatok, mint A mi kis falunk. De az a dolgunk, hogy többféle nézői igényt kiszolgáljunk, emiatt nyilván nem csak ebben a típusú sorozatban gondolkodhatunk.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 50. heti számában olvasható.
(Borítókép: Fürjes Viktória)
