– Magyarország számára miért olyan fontos, hogy ösztönözze a külföldi működő tőke, az FDI behozatalát? Miként kellene ezt megtennünk ahhoz, hogy ez segítse a versenyképességünket s hozzájáruljon ahhoz is: „modernizálódjunk” és felzárkózzunk Európa fejlett részéhez?
– Tudjuk, hogy a rendszerváltáskor Magyarország nemcsak nagyon tőke-és technológiaszegény volt, hanem nagy külföldi eladósodottsággal is küszködött, ez utóbbinak kiemelkedő szerepe volt. Ezért – lényegében a legutóbbi időkig – hazánk kényszerpályán mozgott, hiszen az üres – devizatartalékra szolgáló jegybanki – kassza folyamatos feltöltése miatt is kellett zöldmezősen vonzani (nem csak) a működő tőkét. A mi átalakulásunkban a devizás készpénzes privatizáció szintén domináns volt, hiszen ez is növelte a tartalékainkat, és sokak reménye szerint ez hozott modern technológiát, új piacokat és beszállítókat magával, valamint a fizetőképességet is javította kifelé, hiszen előbb-utóbb termőre fordulva segített volna többek között a pozitív külkereskedelmi egyenleg létrehozásában.
– Ugyanakkor sokan felemás eredménynek tartják a 90-es évek gazdasági „tetteit”, míg mások a kényszerpálya és a kiárusítás idejének nevezik ezt a korszakot. Vagy túlzottan leegyszerűsítők ezek a „kommentek”?
– Tény, hogy a magyar külkereskedelmi mérleg sokáig nem jött rendbe ezzel a politikával sem, és a külföldre történő kiárusítás befejezésével még a fizetőképesség is többször veszélybe került. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a külső egyensúly javítása megjelent nemcsak az Antall-kormány politikájában, de ez volt az egyik érv a Bokros-csomag mellett is. Végső soron ez volt a tényleges oka annak is, hogy az elégtelen devizatartalék és a rossz fizetési helyzet miatt 2008 októberében beomlott a magyar gazdaság, s nemzetközi intézményekhez kellett fordulni azonnali hitelért. Igaz, hogy 2008-ra a magyar külkereskedelmi mérleg már egyensúlyba került, s megkezdődött az EU-források beáramlása is, de ez akkor még nem tudta ellensúlyozni a mindig is erős tőke- és főleg profitkiáramlást a magyar külső finanszírozási mérlegben.
– Meddig okozott problémát a magyar fizetőképesség vagy fizetőképtelenség?
– Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy még 2010 elején is gond volt az ország fizetőképességével, és igazán csak 2013 közepére rendeződött a külső finanszírozási helyzetünk, azóta pedig egyre jobb eredményeket mutat. Vagyis negyven év óta először – és ez hatalmas siker (!) – nem kell az államkincstár devizaéhsége miatti külgazdasági politikát folytatnunk, beleértve a működő tőke minden eszközzel való becsalogatását.
– A csehek előttünk jártak ezen a téren, nem?
– Pontosan: a fentieket a csehek már az évtized elején is deklaráltak, vagyis kiszálltak abból a közép-európai versenyből, melynek keretében kedvezményekkel, állami speciális infrastrukturális beruházásokkal és készpénzzel csábították a működő tőkét. Közben volt egy másik nagy fordulat. Még az évtized elején is azt érzékeltük, hogy az azonnali stabilizáció miatt szükséges a magyar munkaerő gyors munkába állásához egy jelentős pótlólagos felszívóerőt szerezni, és ez lehet a külföldi beruházás. Ez a modell viszonylag olcsón felajánlotta a magyar munkaerőt, és a nagyszámú újonnan foglalkoztatott révén öt év alatt be is hozta a közvetlen támogatás árát, még ha az adókedvezmények révén egyébként nagyobb összegek hagyták is el virtuálisan – hiszen mindez a befektetés nélkül nem is jött volna létre – hazánkat. Ennek viszont 2015-ben szakadt vége, mivel az ország számára nem a gyors foglalkoztatási bővülés elérése, hanem a foglalkoztatható munkaerő rendszerbe állítása lett a fő kihívás. Ráadásul az EU-szabályok szerint a jelentős nagyberuházók – jellemzően multinacionális cégek – adókedvezmény s közvetlen pénzügyi és infrastrukturális támogatások révén hatalmas előnyhöz jutottak a magyar tulajdonú, döntően kis- és közepes vállalkozások munkaerő-toborzásával szemben.
– Már bocsánat: utóbbi „nemzeties”, mintsem gazdaságpolitikai megközelítés!
– Éppen hogy nem: a munkaerő-kínálat szűkössége, a munkaerőhiány miatt most már kifejezetten kontraproduktív a foglalkoztatás nagybefektetők felé történő ösztönzése, ami egyoldalú versenyelőnyt nyújt e téren a saját kisvállalko-zóinkkal szemben.
– Visszatérve a működő tőke jelentőségére, a hazai cégeknek még mindig nincs annyi pénzük, hogy fejlesszenek. Ezért is kellenek a multik beruházásai, vagy nem így látja?
– Természetesen utóbbi is szempont a működő tőke pozitív szerepét tekintve: a hazai vállalkozások gyenge beruházási aktivitásának erősítése, mert ezt önmagában még az EU jelentős pótlólagos forrásai sem tudják kiváltani. A jelen helyzetben szükség van az FDI beruházási segítségére is, ha nem akarunk lemaradni a regionális felzárkózási versenyben. Ezen a helyzeten (is) a csehek már túl vannak.
– Azért rögzítsük: a működő tőkétől függnek a volt szocialista országok!
– Tény, Közép-Európa és különösen hazánk a működő tőkétől függő kapitalista minta szerint fejlődött eddig, ahogy azt több kitűnő elemző is bemutatta, bár valószínűleg a sokak által ajánlott erős, de célzott állami disztribúcióra törekvő skandináv modell még nem bevezethető nálunk. Ha ebből az FDI-függő modellből a térség és főleg Magyarország ki akar törni, akkor új konstrukció kellene, amelynek a megvalósítására most van 2013 óta lélegzetvételnyi idő, bár az is nagyon fogy.
– Mi most a trendi a régióban? Van-e királyi út?
– Ahogy a csehek s immár a lengyelek is teszik, nálunk is azt kellene elérni, hogy csak a nagy hozzáadott értékű tevékenység jöjjön – legalábbis ösztönözve – Magyarországra, mely nemcsak itt termel, hanem kutat és „innovál”. Úgy, hogy annak eredménye itt marad. Könyvelő- meg telefonos felvilágosító centrumok betelepedésére nincs akkora szükség, legalábbis nem szabad ösztönözni. Vagyis a bekapcsolódásunk mélysége azokba az értékláncokba, melyek végén nem a mi cégeink, hanem a külföldiekéi állnak, nagyon kicsi.
– Közben hogyan tudjuk állni a térségben a növekedési versenyt?
– Ahhoz, hogy nagyobb gazdasági bővülést érjünk el, az államadósságunkat is csökkentenünk kell – hiszen a magas adósságszint nagyobb piaci kockázatot és így nagyobb kamatfizetést jelent, mint a környéken a vetélytársaknál, ami elviszi a forrásokat a beruházások vagy a kutatások elől. Nagy erőkkel kell ráfeküdnünk a kutatás-fejlesztés hazai erősítésére, valamint ennek kiegészítéseként a minőségi oktatás s főleg a képzett és közmegbecsülésnek örvendő pedagógusok kinevelésére. Nem tartható az a kádári modell, hogy az egyetemeken az ottani tevékenység ellenértékét csak minimális alapfizetésnek tartjuk, és mindenki dolgozzon magának mellette gmk-szerűen, ha ki akar lépni a családjával a létminimumból.
NÉVJEGY
- Közgazdász, politikus, a Károli Gáspár Egyetem oktatója.
- Szegeden született 1964-ben, diplomáját 1988-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szerezte nemzetközi kapcsolatok szakon. PhD-fokozatot a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen 2003-ban szerzett. Angolul, franciául, spanyolul és németül beszél.
- Az egyetem befejeztével a Külügyminisztériumban kezdett el dolgozni az európai integráció területén; s eddigi tevékenysége folytán elsősorban külgazdasági ügyekkel foglalkozott, államtitkári minőségében is, valamint a kis- és közepes vállalkozások helyzetével. Volt EP-képviselő is: az Európai Parlamentben kiemelkedően sokat foglalkozott a vajdasági magyarok ügyével. Az elmúlt időszakban több külgazdasági fórumot is szervezett a szakma képviselőinek.
