Ott fejeztem be a múlt héten, hogyan hódította meg Szalatnyay József, a festő,
a művészvilág Szepije
a harminc évvel idősebb Dénes Zsófiát, Ady egykori kedvesét. Ma azzal folytatom, miként keringőzött
a történelemmel élete végéig olyan „táncteremben” – ebben a hazában –, ahol fölszedték
a parkettát. Szalatnyay
mégsem állt le.
Szédülésig forgott, nem úgy, mint azok, akik folyton a széljárást figyelték; akik az utcatáblák cseréje idején lecserélték a tagkönyveiket; vagy akik, bár módjuk lett volna kijavítani a „parketta” hibáit, inkább linóleumot terítettek rá. Szepi szerint ezen is tud táncolni, akinek a szülői házban megtanították a felülemelkedés módját, s emlékeztették arra, amit utóbb a költő így írt: „örökkön kicsik a dolgok”.
A szülői háznál maradva szembetűnik, mennyire fontos, ki honnan indul. Szalatnyayék fészke a felvidéki Eperjes volt, és máig ott maradtak volna, ha nem jön az első nagy háború, utána a kommün. De jött mindkettő.
Szepi apja főszolgabíró volt, és a rokonság számontartotta nagyanyja unokatestvérét, Eötvös Józsefet is. Rá büszke volt a család, arra viszont cseppet sem, hogy amikor a Vörös Hadsereg visszafoglalta Branyiszkót, a parancsnok Vágó náluk szállt meg. Követelte, hogy a Bocskai-szobát kapja, s ha ebédel, a legjobb ezüsttel terítsenek neki. A történet nagyot sikolt, mert kiderül: a Berzeviczy grófok csatlakoztak a vörösökhöz. Szóltam a festőnek, álljon meg, nagy levegőt szeretnék venni, vagy kifújni, ami bennem rekedt.
Szepi sejthette, mire gondolok, s elmondta, mennyire fontos a bizakodás. Egyik rokonuknak, Jekelfalussy Valériának – Szinyei Merse Pál anyjának – Vörösmarty beismerte: végzetes hiba volt a Szózatban benne hagyni azt a sort: „S a sírt, hol nemzet süllyed el…”
A kommün megbukott, jött Trianon, Szalatnyayék menekültek. Késő őszig a Józsefvárosi pályaudvaron laktak, vagonban. Apja a ciszterciekhez íratta, ahol óra alatt lerajzolta a rend apátját. Endrédy Vendel fizikát tanított, s Eötvös Loránd mellett tanársegéd volt az egyetemen, de a nevét más tette emlékezetessé. Utóbb, amikor Rákosiék hadjáratot indítottak a rendek ellen, lefogták és kegyetlen kínzások után tizennégy év fegyházra ítélték.
A rajzot látta Rajeczky Benjámin, ő mondta ki a végső szót, amely a sorsáról döntött: „Festő leszel, nem más…” És hasonlót mondott Szőnyi is: „Ugye, nem hagyja abba?” Nem hagyta abba, de amikor végzett az akadémián, a minisztériumot választotta. Hívták, rendezze meg a velencei biennálét, és ő megrendezte, majd katonaként részt vett abban a hadműveletben, amely megakadályozta, hogy a bekerített SS-ek kitörhessenek Puchbergnél.
Az ilyenfajta hős, aki cáfolta, hogy „utolsó csatlósok” voltunk, Rákosiék jöttével nem kellett sehol. A régi rendszer embere, mondták… Marhaság. Ilyen alapon én Pálóczi Horváth Ádám korának embere vagyok. Csaknem kétszázötven éve tanulta ki a geodétaságot, dalolta erotikus verseit – Szepinek hozzá képest nagyon hitvány sora volt. Gyermekportrékat rajzolt húsz forintért, a lengyeleknél kirakatot rendezett, majd rajzkört vezetett a tiszti házban. A katonáknál jó volt, ebédet is kapott, és ami a fő, akkor már övé volt Zsuka.
Dénes Zsófia az ötvenes években Tersánszkyval belépett a pártba, de Rákosi 55-ben visszatért, mire az író: „Kilépünk, Zsukika.” „Azt hogy kell, Jenő?” „Nem megyünk taggyűlésre.” De nem zárták ki őket. Sőt, Dénes Zsófia neve szerepel az ENSZ 1957-es határozata ellen tiltakozó írók listáján. Szepi szerint odahamisították a nevét. És ha nem? A szerelem vak.
