Az idén botrányok egész sora szakadt az Uber nyakába. Az egyik pár hónapja azért pattant ki, mert az utazásmegosztó egy Hell (Pokol) nevű programmal kémkedett a vetélytársai után. A saját fejlesztésű szoftvernek köszönhetően még azt is tudták, hogy a Lyft nevű konkurensük hol parkoltatja a kocsijait. Az ügyben most ősszel az FBI is nyomozást indított. De az egykor még ünnepelt startup nem csak emiatt ütheti meg a bokáját: az Alphabethez tartozó Waymo egyik volt munkatársa ugyanis egy vád szerint 14 ezer bizalmas dokumentumot adott át az Ubernek. A Google anyavállalata emiatt 1 milliárd dollárt és bocsánatkérést követel a cégtől.
Bár a bizalmas információk ehhez hasonló meglovasítása nem számít bevett gyakorlatnak, de azért jobb, ha tudjuk: az üzleti életben a vetélytársak titkos megfigyelése nagyon is megszokott.
A témában járatos Rob Enderle azt mondja: az ipari kémkedés az első aranykorát Japánban élte, még az 1980-as évek elején. A szigetországban működő technológiai cégek egy része ekkoriban illegális módon jutott hozzá az IBM-nél felhalmozott tudáshoz. Mivel közülük sokakat sikerült lebuktatni, s csillagászati összegű bírságokat kaptak, végül felhagytak az „informatikai betörésekkel”.
De a társaságok sem Japánban, sem a nyugati világban nem fújtak teljes visszavonulót. Épp csak az eszközök változtak. A vállalatok egyre többször pengeélen táncolnak: a megfigyelések módszere aligha nevezhető etikusnak, de a törvény betűjét igyekeznek betartani.
George Chidi, aki éveken át dolgozott hírszerzőként különféle amerikai cégeknek, az Inc.com nevű portálnak azt mondta: a kémkedésnek két fontos lépése van. Először is a megfigyelt társasággal kapcsolatban a netről és a különféle nyilvános adatbázisokból össze kell gyűjteni minden érdemi információt. Itthon például az Opten.hu oldalán könnyedén utána lehet nézni bármelyik vállalat tulajdonosi hátterének, de éppígy pár kattintással a bevételi adatok is lekérhetők. A versenytársak tüzetes feltérképezése persze egy profi cégnél alapnak számít. Mivel ehhez túl sok ész azért nem kell, ha csak ennyi lenne a feladat, ezt bárki el tudná végezni. A megbízott hírszerzők azonban a világhálón sokszor inkább a leggyengébb láncszemet keresik: azt az embert, aki viszonylag sok bizalmas információhoz fér hozzá, és ezeket ki is lehet belőle szedni. Erre kifejezetten jók az üzletemberek címeit gyűjtő oldalak, például az egykori Jigsaw, amelyiket újabban a Data.com címen lehet elérni. Ha ez megvan, akkor álnéven felkeresik az illetőt, és megpróbálják kihúzni belőle, amit tud. Chidi megjegyzi: nála rendszerint egy diktafon is volt, amelyre felvette a beszélgetéseket, Georgia államban ugyanis a törvények akkor is megengedik a hangrögzítést, ha az alany nem tud róla.
Hogy az üzleti hírszerzés mekkora méreteket ölt, azt igencsak nehéz megbecsülni. A Gartner azért megpróbálkozott vele: szerintük 30 milliárd dolláros piacról van szó. A LinkedIn nevű szakmai közösségi oldalon is tízezrek jelölik be, hogy értenek hozzá, bár jobb tudni: ez csak a jéghegy csúcsa. A szakmában nem mindenki akarja ország-világnak szétkürtölni, mi a tevékenysége. Eleve a kis és közepes cégeknél külsősöket csak ritkán foglalkoztatnak: általában a marketingosztályról kérnek fel pár embert a feladatra (a nagy társaságoknál pedig a hírszerzéssel sokszor egy komplett belső osztály foglalkozik).
Hogy a kémkedés mennyire időigényes, az persze a feladattól is függ, de George Chidi szerint például ha valaki tudni akarja, kik állnak perben a vetélytársukkal, akkor azt akár kevesebb mint egyórás munkával is kiderítheti, ám ha a konkurens legjobb értékesítőihez akarunk közvetlen elérhetőséget kapni, általában az is megoldható három nap alatt.
És hogy mi a hazai helyzet? „Az innovatív vállalkozások egyre fokozottabban ki vannak téve az üzleti titok eltulajdonítására irányuló tisztességtelen magatartásnak, így például az engedély nélküli másolatkészítésnek, az ipari kémkedésnek vagy a titoktartási kötelezettségek megsértésének” – ezt már Völner Pál, az Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára szögezte le egy novemberi felszólalásában. A tárcája, hogy visszaszorítsa az etikátlan magatartást a céges világban, javasolta: az üzleti titkokra vonatkozó uniós szabályozást emeljék át a magyar jogrendbe is. Ez már csak azért is hasznos lenne, mert itthon olykor még az oltalom alatt lévő információkat is nehéz megvédeni. Ahogy arról mi is írtunk korábban, a húsipari kiegészítőket gyártó Mening Zrt.-nek tíz évig kellett pereskednie, mire a bíróság kimondta: a technológiájukat valóban meglovasította az egyik versenytársuk.
