Jó tíz éve annak, hogy egyik este megálltam az autóval egy kis német városban. Túlságosan fáradt voltam már ahhoz, hogy a Brüsszelig vezető utat egyhuzamban levezessem sötétben, ráadásul a németek diktálta tempóban. Annyi időm volt még lefekvés előtt, hogy elfogyasszak egy könnyebb vacsorát a szálláshoz közeli sörözőben. Ahol a nyugdíjas létére csaposként önkénteskedő öregúr – hallva, hogy Magyarországról jöttem – értetlenkedve tudakolta, hogy miért nem termelnek a magyarok több biozöldséget. Németországban ugyanis – közölte – az ilyesmiből bármennyi elfogyna, de nincs belőle elég. Pedig a dekadenciájuk levében fortyogó, a jólét és az unaloműzés miatt még a minél választékosabb étkezést, így a biofogyasztást is majmoló nyugat-európai társadalmak között nem is a németek, hanem az osztrákok az elsők a biotermelés területi, valamint az ilyen termékeket vásárló háztartások arányát (85 százalék) tekintve.
A biotermelés oka persze nem egyszerűsíthető le a dekadens nyugati fényzabálók jóllakatására. Szeretünk ugyanis élni. Talán ezért is tartjuk fontosnak az étkezést. A helyes táplálkozás a közhiedelem szerint az egészséges, remélhetőleg minél hosszabb élethez is hozzájárulhat. Vannak, akik ezért fogyasztanak bio-, kvázi vegyszermentesnek tartott élelmiszereket (nem csak kismamák babával a pocakjukban), és vannak, akik a környezettudatosság iránti elhivatottságtól hajtva. Utóbbiak a bolygót féltik a sok vegyszertől, és saját egészségük mellett a globális fenntarthatóságot óvnák így. Megint mások a mezőgazdasági termelők számára vizionálnak kitörési pontot a biotermelésben, a magasabb bioárak révén a versenyképesség-növelés lehetőségét látva benne.
Eközben azoknak a száma, akik kizárólag ökotermelésből származó étellel élnek, Magyarországon elég elenyésző. Ennek egyik oka a németországihoz képest kis vásárlóerő. A bioélelmiszerek ugyanis legalább 30-50 százalékkal drágábbak, mint a megszokott, vegyszeres művelésből származó áruk. Vannak persze kétszeres árak is, a határ pedig a csillagos ég. A hazai alacsony fogyasztási szint másik oka, hogy a magyarországi biotermés négyötödét exportálják – lényegében Nyugat-Európába, ahol még jobb árakat lehet elérni az értékesítés során. A biopiacok lelkes és megingathatatlan hívei ugyanakkor igazolják az ökotermelés jogosultságát, nem a – nevezzük így – tömegtermeléssel szemben, hanem mellette.
A csalás nem új keletű fogalom, ismerték jól már az ókori Rómában is, hogy visszább ne menjünk. Előfordulhat ma is, hogy légy kerül a biohozzávalókkal készült levesbe, amivel egészen addig nincs is gond, amíg ki nem derül, hogy a legyet valamilyen rovarirtó szerrel fújták le, attól szédült bele a fazékba. Kétség nem férhet hozzá ugyanis, hogy ezután a leves már nem bio. Pedig rovar- vagy gyomirtót tartalmazhat az ökotermékként árusított zöldség, de még a tetűirtóval kezelt biocsirke is. Akár véletlenül – ha az ellenőrzés éppen nem terjed ki az érintett árura –, de szándékosság is előfordulhat. Ne szépítsük: vannak szerencselovagok, akik tudatosan, a nagyobb haszon reményében tüntetik fel termékükön a nem valós bioeredetet. Az egyik hazai, ilyen ügyekkel foglalkozó szervezet honlapján a három egymást követő utolsó közlemény is hamis tanúsítványokról (Ecocert, ukrán, Control Union) ad hírt.
A biopiaci helyzetet közelebbről ismerők egy-egy magánbeszélgetés során időnként azért le-lerántják a leplet a „nagy biomítoszról”. Elmondásuk szerint a tévedések vagy a tudatos megvezetés mellett a minősítés során használatos protokoll szintén elég tág teret ad arra, hogy a biotermelők között is legyenek egyenlőbbek az egyenlők között – hogy finoman fogalmazzunk. Az ökotermékek előállítását világszerte, így az Európai Unióban is területenként egységes előírások szabályozzák, de a képet valóban árnyalhatják az ezekhez képest eltérő, általában szigorúbb privát – különösen védjegyek megjelenítéséhez kapcsolódó – feltételrendszerek. Az úgynevezett ellenőrzés feladata pedig nem az, hogy az árut bevizsgálják egy laboratóriumban, és ha mindenféle veszélyesnek ítélt szermaradványtól mentesnek találják, akkor kimondják, hogy bio. Az ellenőrző szervezetek a világon mindenütt folyamatos kontrollal azt igazolják, hogy a terméket a fent említett szabályoknak megfelelő módon állították elő.
A csalást a fogyasztó – hacsak nem kap valamilyen vegyszermérgezést – általában észre sem veszi. Hisz az eladónak vagy a hamis tanúsítványnak. A bizonytalanabb biohívők a minél szabálytalanabb, satnyább árut keresik, megszavazva iránta a bizalmat. Köztudott ugyanis, hogy a biotermés alacsonyabb hozamú és kisebb is lehet, mint a vegyszerezett. Az ökotermelés felügyeletével foglalkozó, a témára reagáló hazai szakemberek részben azzal utasítják vissza a vádakat, hogy találkoztak már kritikusokkal, akiket „a vegyszeripar mozgat”. Elismerik azonban, hogy „már minden szennyezett”, de úgy érvelnek: egészen más a légkörből kikerülő szennyezés, mint a közvetlenül a növényre ható. Továbbá mi is működtetünk egy kockázati rendszert, ez a tagországokban európai uniós követelmény. A már említett ellenőrzésen felüli vizsgálatok pedig nemcsak akkor vannak, ha valaki bejelenti a gyanús terméket, hanem szúrópróbaszerű kontroll, úgynevezett „vakmintavétel” is történik. Ez a rendszer tehát megbízható – vélekednek.
Magyarországon az elmúlt több mint húsz évben mindössze három esetben derült fény arra, hogy nem szabályos, sőt kifejezetten hamis bioigazolást használtak. Más kérdés, hogy – mivel nincs elég biofehérje-takarmány a piacon – a sertés- és baromfitartó ökogazdaságok egy március 1-jétől hatályba lépett hosszabbítás révén még egy évig használhatnak nem biofehérjét is a takarmányban, ötszázalékos mértékig. Ettől a termék még megkapja a biotanúsítványát.
