– Hamarosan itt a karácsony. Megvette már az ajándékokat?
– Tavalyelőtt úgy döntöttünk, hogy befejezzük az ajándékáradatot, amellyel korábban elhalmoztuk egymást. Így mindenki szimbolikusan csak egy-egy apróságot kap. Az utóbbi években már teljesen elveszett a lelke az ünnepnek, és szinte csak az ajándékokra koncentráltunk. Nem mondom, a gyerekek azért még kapnak ezt-azt, de mi, felnőttek már tartjuk magunkat a megbeszéltekhez.
– Hogy zajlik önöknél az ünnep?
– Magyarosan, bár évek óta Olaszországban, Bolgheriben, a házunkban gyűlünk össze ilyenkor. Bolgheri egy borvidék, Firenzétől a tenger felé 100 kilométerre. Csodás hely. Nagy karácsonyfánk van, s 24-én ajándékozzuk meg egymást, holott Olaszországban 25-én reggel szokás ez. A szűk család van ott: édesanyám, húgom, feleségem és a két fiam. Mindig anyám főz, általában halat. December 25-én olasz baráti társasághoz megyünk vendégségbe, 26-án pedig nálunk van egy nagy buli, ahol összedobjuk a megmaradt ételeket; van pulyka, szalámi, sonka, sajtok, olívabogyók. Igazi olasz ételkülönlegességek. Vagy 50-60 vendég érkezik ilyenkor, kinn és benn is zajlik a mulatság, DJ-t is rendszeresen hívunk erre az alkalomra.
– Önök hányan vannak testvérek? Mindenki ott van Bolgheriben?
– A húgom és én születtünk édesapám második házasságából. Az előzőből öt testvérem van. Nagyon jóban vagyunk velük, de ők Amerikában élnek. Ha valaki épp karácsonykor jár arra, természetesen velünk van, de ez ritkán fordul elő. Most nyáron például mi mentünk ki John nevű testvéremhez, akit Jancsinak hívunk. Neki is van három gyermeke, és fontosnak tartjuk, hogy az unokatestvérek tartsák a kapcsolatot.
– Milyen nyelven beszélnek egymással?
– Jancsival mi angolul, mert ő ötéves volt, amikor a szülei elváltak, tehát nem tanult meg magyarul. Én a gyerekekkel is angolul beszélek. De ők tudnak már magyarul, angolul és portugálul is, mert az édesanyjuk, aki már sajnos nincs közöttünk, portugál volt. A feleségem, aki magyar, az anyanyelvén beszél a fiúkkal. Én tudok még németül, mert német bébiszitterem volt. De a legjobban az olaszt beszélem, hiszen Firenzében nőttem fel, holott édesanyám angol.
– Magyarul mikor kezdett tanulni?
– Nagyjából 30 évesen. Édesapám, Zwack Péter 1948-ban ment el Magyarországról. Akkoriban nem gondolta, hogy itt egyszer ilyen nagy változások lesznek. Eszébe sem jutott, hogy visszajöhet. Ő sose nézett hátra, mindig csak előre. Van erre egy történetem: az Úri utcában nőtt fel, egy nagyon szép házban, s amikor a 90-es években ott sétáltunk, megkérdeztem tőle, hogy mégis, hát itt nevelkedett, milyen érzés elmenni a házuk előtt. A felvetésre csupán azt válaszolta: semmilyen. El tudta engedni a dolgokat. Én például erre nem vagyok képes. Ezt csak azért meséltem el, hogy mivel mi már tudtunk németül, angolul, olaszul, nem gondolta, hogy az igen nehéz magyar nyelvvel is meg kellene ismerkednünk. Ezért vele is mindig angolul beszéltünk. 2002-ben, amikor véglegesen ideköltöztem, akkor kezdtem el magyarul tanulni.
– Aki ilyen nemzetközi családból származik, mit gondol a migránskérdésről?
– Olyan országban nőttem fel, ahol a migráció kérdése nem mostani, hanem évtizedes probléma, miközben Magyarországon most szembesültek először ezzel. Az látható, hogy a jelenlegi helyzet komoly megterhelést jelent Európa számára. Ezt szerintem mindenki látja. De azokat, akik valóban háborús övezetből jönnek – ahogyan például az én felmenőim is –, ahol lemészárolják a gyerekeket, bombázzák a városokat, ahol ostrom van és nincs víz, ennivaló, ahol meghalnak az emberek, azokat kötelességünk segíteni.
– Ön mikor jött rá arra, hogy a Zwack név jelent valamit?
– Apám irodája a firenzei házunkban volt. Én ott nőttem fel, tehát kisgyermekkoromtól láttam az unicumos posztereket. Apám mindig mesélt a magyar cégről, arról, hogy a háború előtt mi volt a gyárral. Ekkor Olaszországban gyártatta az Unicumot. Tudtam, hogy ebből élünk. De ott a Zwack név nem azt jelenti, amit Magyarországon. Kinn csak egy voltam a többi gyerek közül a suliban, akinek a szülei külföldiek. 1988-ban, amikor nagyon rövid ideig Pestlőrincre jártam iskolába, már az első héten megkérdezték: te tényleg az a Zwack vagy? Akkor jöttem rá, hogy ennek a névnek itthon súlya van. De mostanában is, ha ismeretleneknek mutatkozom be, megkérdezik tőlem: az a Zwack?
– Ön rögtön tudta, hogy a vállalatnál akar dolgozni?
– Dehogy. Pszichológusnak készültem, s apám sosem gyakorolt nyomást rám, hogy ezen változtassak. Mindig azt mondta: kisfiam, bármit csinálsz az életedben, ha tudlak, támogatlak, csak legyél boldog azzal, amit csinálsz.
– És akkor hogy került a cégbe?
– Amikor már úgy gondoltam, mégis ez az utam, apám azt mondta: ha itt szeretnél dolgozni, én leszek a legboldogabb, de vannak feltételeim. A vállalat a legfontosabb, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy ha nem teljesítesz vagy nem vagy alkalmas, akkor nem jöhetsz ide. Egyetemi végzettséget és két másik munkahelyen eltöltött időt írt elő nekem. S ahhoz is ragaszkodott, hogy a cégen belül végigjárjam a szamárlétrát.
– Ezeket mind teljesítette?
– Kivétel nélkül. Először egy londoni borkereskedőnél dolgoztam, majd Olaszországban marketingesként. Itthon pedig valóban sok területen tevékenykedtem a társaságon belül.
– Most a Zwack részvénytársaság hány százaléka van a családnál?
– Ötven plusz egy, tehát ez egy valódi családi vállalkozás.
– Ön mit tapasztal, miért olyan nehéz itthon üzemeltetni a családi vállalkozásokat?
– Úgy látom, a legtöbb egygenerációs. Vérrel, izzadsággal az alapító felépített valamit, amit a saját magáénak érez, hozzáteszem, teljes joggal. De nem azt érzi a legfontosabbnak, hogy a cég továbbmenjen, hanem azt, hogy ez a vállalat az övé. És akkor van baj, ha jön az utód, aki szeretné továbbfejleszteni a vállalkozást, de az alapító – általában az apuka – nem igazán akarja azt. Vagy ha be is veszi az utódokat, mindenbe beleszól. Pedig a fiatalok, ahogy én látom, jóval kvalifikáltabbak az idősebbeknél, és általában nemzetközi tapasztalatuk is van.
– Önöknél nem volt gond az utódlással? Édesapja nem félt átadni a dolgokat?
– Azt mondta, akkor szabad átadni, amikor jól mennek a dolgok. Én egy stabil időszakban, 2008-ban vettem át a céget. Igaz, utána jött a válság, de volt időm beleszokni, beletanulni a dolgokba. Valamint volt mellettem egy nagyon erős és kompetens menedzsment, amely segített.
– Mikor az édesapja meghalt, az nagyon megviselte a családot?
– Ő egy borzasztóan egészséges ember volt. Olyan volt a vérképe, mint egy fiatal emberé. Viszont nagyon ragaszkodott a napi rutinjához. Harminc éven keresztül ugyanazt csinálta. A cégből átment a Gellértbe, ott úszott, masszázson volt, hazament, ugyanazt ette. Ha nem volt meg a napi rutinja, nem érezte jól magát. Amikor kinn voltunk Olaszországban, akkor is kereste ezeket a kapaszkodókat. Bolgheritől húsz kilométerre talált egy wellnesscentrumot, oda ment mindennap úszni. 2012-ben, amikor meghalt, borzasztó meleg nyár volt, és annak ellenére, hogy este is 30 fokot mértek, kint úszott a 28 fokos vízben egy egész órán át. Túl sokat úszott, és nem bírta a szíve. Ekkor 85 éves volt. Akkor nálunk épp egy bulit tartottunk. Ő nem igazán szerette ezeket a hangosabb összejöveteleket, ezért is ment el úszni. Érdekes, hogy aznap délután édesanyám a faluban, ahol épp kávézott, meglátott egy hölgyet a főtéren hegedülni. Meghívta estére, hogy játsszon nálunk a kerti összejövetelen. A hölgy pedig 9 órakor eljátszotta a My wayt, apám kedvenc számát Frank Sinatrától. Később derült ki, hogy a papírok szerint édesapám kilenc órakor hunyt el. Természetesen nagyon megrázott minket a halála.
– De a cégben akkor ő már nem volt aktív?
– Tiszteletbeli elnök volt, mindennap bejött, fontosnak tartotta, hogy itt legyen. Mindig beszámoltam neki, de az operatív dolgokba nem szólt bele.
– Térjünk vissza a mára. Ez az esztendő milyen volt a Zwacknak?
– Jó évet zártunk. Magyarországon nő az eladás, köszönhetően az általános fogyasztásbővülésnek. Az Unicum Szilva nagyon sikeres innovációnk volt.
– Az Unicum hány százalékát teszi ki az összes forgalmuknak?
– Nagyjából a nyolcvan százalékát. Még mindig a legmeghatározóbb termékünk.
– A magyar forgalom hány százalék?
– 75 százalék a hazai, a többi export. Dolgozunk azon, hogy több legyen. De a keserűlikőrök világa nehéz, olyan országban lehet csak eladni e termékeket, ahol van hagyományuk. Ezek pedig leginkább a környező államok. Most próbálunk Kínában teret nyerni, de már látjuk, hogy ehhez rengeteg befektetésre van szükség.
– Milyen a viszonyuk a kormánnyal?
– Jó. Mi vagyunk a legnagyobbak a saját piacunkon, így folyamatos és informatív a viszonyunk a nemzetgazdasági tárcával. Úgy gondolom, az utóbbi idők legjobb kapcsolatát alakítottuk ki.
– Mit gondol a politika és az üzlet kapcsolatáról?
– Édesapám nagyon sokáig politizált (független országgyűlési képviselő volt 1994–98-ban, majd az SZDSZ tagja lett – a szerk.). Családon belül ezen komoly viták voltak. Én azt mondtam, ez nem helyes dolog, foglalkozzon inkább a céggel. Már csak azért is, mert akkoriban hetente ötször volt a Parlamentben, és alig láttuk itt, a vállalatnál. Az üzletember legyen üzletember, a politikus pedig politikus. De ő ezt nem fogadta el. Szerintem viszont ha bizonyos pártban vagy és üzleted is van, elképzelhető, hogy ez bizonyos esetekben konfliktushoz vezet. A húgomnak és nekem nincs semmilyen kapcsolódásunk a politikához, sosem politizáltunk. Nem is tervezzük. Mi céget vezetünk. Ezt tartom normális üzleti magatartásnak.
– Szeretné, ha a gyermekei továbbvinnék a társaságot?
– Most 9 és 12 évesek, tehát rövid távon a kérdés nem aktuális. De én is úgy gondolom, mint az apám, hogy csinálják azt, amihez kedvük van. Természetesen örülnék neki, ha a Zwack lenne a végső munkahelyük, de nem akarom, hogy ez teher legyen a számukra. Mindig volt a családból valaki, aki aktívan dolgozott a vállalatnál, és jó lenne, ha ez így maradna. Van rá esély, mert ha elmegyünk egy étterembe, látják a saját nevüket, s büszkék is rá. Ez pedig biztató.
NÉVJEGY
43 éves, nős, 2 gyerek apja
Politikatudományokból diplomázott
a McDaniel College-ban
Hobbija az olvasás, a foci és a tenisz
Borítófotó: Kőhalmi Péter
