Látszólag

Szerintem
Kitört a vakáció a tévékben, friss műsorok helyett ismétlésekkel töltik fel az adásidőt a szerkesztők. A Hír TV-ben is, ám a nyári leállás előtt volt szerencsém elcsípni egy Huth Gergely vezette Sajtóklubot. Aki az adás kritikájára számít, nyugodtan lapozzon tovább, lévén az abban felvetett Himnusz-kérdéshez szólok hozzá.

KRITIKA

Szentesi Zöldi László ötletére Bencsik András és lapja, a Demokrata felkarolta Bencze Izabella kezdeményezését: „Erkel Ferenc harangzúgás ihlette zenéjének újbóli felfedezését” – mint írja a kezdeményező a lap hasábjain. Ezen felbuzdulva a Honfoglalás 2000 Egyesület sajtóközleményben tudatta: „A civil szervezet üdvözli Bencze Izabella asszony felvetését, miszerint változtathatunk – a változó időknek megfelelően – a magyar Himnusz előadásmódján. A borús hangvételű nemzeti imánkat talán lehetne kissé élénkebben játszani/énekelni.”

Noha az egyesület közel egy évtizede foglalkozik – igaz, más szempontból – nemzeti imádságunkkal, jelen elképzelés a legjobbkor született, mivel 175 esztendővel ezelőtt, 1844. július 2-án dirigálta először szerzeményét nagyközönség előtt Erkel Ferenc, a Nemzeti Színházban, ahol karmesterként dolgozott.

A teátrum igazgatója, a reformkor bölcsészpolihisztora, Bartay András pályázatot írt ki a Hymnus megzenésítésére. A direktor rábeszélte Erkelt, hogy induljon a megmérettetésen. A komponista naplójának tanúsága szerint Bartay felhívta a lakására, majd rázárta az ajtót, otthagyva egy zongora és kottapapírok társaságában. E naplójegyzeteket használta fel Gárdonyi Géza elbeszéléséhez, az Apróságok Erkel életéből címűhöz, amely 1910-ben került az olvasók kezébe, az Erkel Ferencz emlékkönyvben.

„Eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:

– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.

Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.”

Láss csodát, az eredeti mű harangzúgással kezdődik! Ám az egyórányi alkotómunka folytatódott, amennyiben a komponista az 1880-as években alkotta meg a véglegesnek tekinthető négyszólamú vegyeskari változatot. Ami még mindig nem vált hivatalos himnuszunkká, egészen a debreceni egyetem 1918-as felavató ünnepségéig, ahol utoljára szólalt meg a Gott erhalte.

Aztán következett a trianoni katasztrófa, és a Himnusz verbunkos ritmusát felváltotta egy lassabb, komorabb előadásmódú. Nemzeti történelmünk további sorsfordítói töretlenül hatottak az Erkel-műre. Így a második világháború előérzete, amikor Dohnányi Ernő a közelmúltig ismert és használt nagyzenekari változatot megalkotta, elhagyva a magyaros, verbunkos zenei megoldásokat.

1939-ben miniszteri rendeletet adtak ki a Himnusz kötelező előadásmódjáról: „áhítatkeltését célzó imádságos jellegének megfelelően csak komoly alkalmakkor adható elő”. Emellett módosítottak Kölcsey költeményén, hogy könnyebb legyen énekelni a „hozz rá víg esztendőt”, és a helyére „hozz reá víg esztendőt” került. Szintén a könnyebb előadhatóság kedvéért 1981-ben az Esz-dúr hangnemet a jóval mélyebb B-dúrra modulálták.

A jelenleg használatos Himnusz a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rövidítési kérése miatt készült, az eredetihez közelítő hangszerelést Somogyváry Ákos, Erkel szépunokája készítette, aki visszaemelte a harangjátékot a partitúrába.

Létezik az 1844-es kottához hű felvétel, ezt Somogyváry karnagy a millennium esztendejében a MÁV Szimfonikusokkal és a Szent Alberik Kórussal rögzítette. Aki azt meghallgatja (fellelhető az interneten), minden bizonnyal az eredeti Himnusz mellett voksol.