Élénkíteni? Miért ne?

Szerintem
Viszonylag egyszerű a képlet: ahhoz, hogy a hőn áhított cél, a nyugati országok átlagos fejlettségi szintjének a beérése összejöjjön, a magyar gazdaságnak kétszer akkora ütemben kell fejlődnie, mint a Lajtán túli uniós államoknak. Momentán jól állunk, ám egy esetleges globális krach vagy a prognózisokhoz képest nagyobb világgazdasági lassulás megtörheti a lendületet.

Félreértés ne essék: hiába fejlődnek elképesztő mértékben a nemzetgazdasági ágazatok, és ezáltal több lábon is áll a bővülés, a magyar gazdaság alapvetően exportorientált, így ha főbb piacaink – az eurózóna országai, azon belül is Németország – megremegnek, a magyar gazdaság is összehúzza magát. Ilyenkor jönnek jól a költségvetési intézkedések. Vagyis nem elsősorban most, konjunktúra idején, hanem akkor, amikor a piaci szereplők helyett átmenetileg az állam biztosítja a többletforrásokat a növekedés fenntartásához. Ez persze csak elmélet, mert a magyar gazdaság felzárkózó-feltörekvő piacként nagyobb központi forrásokra van rászorulva, mint a fejlett gazdaságok. Vagyis ha a büdzsé a későbbiekben is termelő, pontosabban megtérülő iparágakat finanszíroz, jó helyen költődik el a pénz. Ezeknek a „helyeknek” a megtalálása a legfontosabb, s úgy tűnik, a gazdaságpolitika irányítói – Pénzügyminisztérium, Magyar Nemzeti Bank – pontosan tudják, hogy jöhetnek nehezebb időszakok, a puskaport pedig szárazon kell tartani. Nem eretnekség ilyenkor „királyi utat” követni. A legjobb példa erre Ausztria, amely hosszú évtizedeken keresztül – és most is – képes volt a tartós fejlődésre. Ennek hátterében pedig leginkább az állt, hogy mind a külső, mind pedig a belső forrásokból a beruházások nagy részét a bázisszektorokba (kitermelő ágazatok, vas- és acélgyártás, kőolajipar, energiaipar) irányították, ennek következtében nyugati szomszédunk rövid idő alatt ipari országgá válhatott, s ezzel együtt a mezőgazdaság termelése is gyors ütemben konszolidálódott. Sikerült kordában tartani az inflációt, s létrejött a pénzügyi stabilizáció is. Továbbá az osztrákok ügyesen megoldották a bér-ár spirál megfékezését is, hosszú távra szóló egyezménnyel. Tehát nem az ördögtől való a pozitív állami beavatkozás, a fiskális keresletélénkítés. A hivatkozott osztrák példa azért is lehetne követendő, mert sógoraink évtizedekkel ezelőtt rájöttek arra, hogy a gazdasági felzárkózás, avagy a válságmenedzselés legfontosabb eszköze a szociális partnerség. Valamint az, amiből mi még sokszor híján vagyunk: az érdekegyeztetés és a konszenzuskeresés.