Amikor Steven Spielberg belevágott a Jurassic Park forgatásába, a dinókat még régi stop-motion technikával akarta életre kelteni. Magyarán eleinte valódi kis bábokat használtak. Már javában zajlott a forgatás, amikor az ILM trükkstúdió egyik kulcsembere, Dennis Muren mutatott Spielbergnek egy tesztfelvételt, amelyen egy számítógépes grafikával készült dinoszaurusz lépkedett el a kamera előtt. A rendezőt annyira lenyűgözte a bemutató, hogy az összes stop-motion bábbal készült felvételt kikukázta. Az 1993-as Jurassic Park akkor filmtörténelmet írt a számítógépes trükkjeivel, pedig a lények mindössze 64 beállításban tűntek fel: ezzel szemben napjainkban a legnagyobb hollywoodi filmekben rendszerint több ezer digitálisan feltupírozott jelenet szerepel. Jellemző, hogy ma már nemegyszer a főszerepeket is olyan figurák játsszák, akikbe a számítógépes programok lehelnek életet: elég csak az idén bemutatott A szépség és a szörnyetegre vagy a Majmok bolygója: Háború szőrös emberszabású főhőseire gondolni.
Az idei tíz legsikeresebb produkció mind tele volt pumpálva digitális trükkökkel: ezek nélkül, úgy tűnik, szinte lehetetlen több százmilliós sikerfilmeket forgatni, épp ezért is meglepő, hogy a művészekkel, akik a virtuális látványért felelnek, az amerikai filmipar igencsak rosszul bánik.
Az egyik leghírhedtebb eset a Rhythm & Huesé: a trükkcég már csődbe ment, mire megkapta az Oscar-díjat a Pi életéért. Hogy mindez miként fordulhatott elő? A történet rendszerint azzal kezdődik, hogy a stúdió benyújt egy tervezetet a trükkcégnek, melyben feltüntetik, hogy nagyjából mit szeretnének vászonra vinni. Ez alapján a techguruk kiszámolják, hogy hány emberre, munkaórára és tőkére van szükség a megvalósításhoz.
A probléma rendszerint akkor kezdődik, amikor már hónapok óta javában zajlik a munka: a rendező egyszer csak közli, hogy újabb akciójeleneteket, látványos háttér-kompozíciókat szeretne, vagy kiderül, hogy egy szereplő, akit eredetileg bábbal keltettek volna életre, számítógéppel készül el. Aztán ahogy közeledik a premier napja, egyre több embernek támad új ötlete: a producer, a stúdió vagy sokszor maga a PR-os részleg is kitalál valamit, aminek feltétlenül szerepelnie kell a produkcióban.
A Harry Potter-filmeken is dolgozó Martin Gabriel, aki 18 év után hagyta maga mögött Hollywoodot, azt mondja: a stúdiók azt hiszik, hogy a trükk-készítés csak gombok nyomogatásából áll, és nem veszik tudomásul, hogy a fotorealisztikus effektek elkészítéséhez magas fokú tudás szükséges.
Mindenesetre a forgatások végén befutó pluszigények miatt a cégek egy rakás projektből veszteségesen jönnek ki, mégsem mernek nemet mondani. Az amerikaiak ugyanis egyre többször kiszervezik a trükk-készítést érintő munkákat mondjuk Ázsiába vagy Európába. Az érintett vállalatok ezért inkább abban reménykednek, hogy a film legalább jól mutat majd a portfóliójukban, a többi megbízásuk pedig majd átlendíti őket az anyagi nehézségeken. Addig is igyekeznek a beosztottak juttatásain spórolni, például azzal, hogy nem adnak nekik betegbiztosítást, vagy nem fizetik meg a túlóráikat.
Steven Spielberg a Jurassic Park első részének forgatásán 1993-ban. Először még bábukkal foRgatott volna, de a digitális trükk-technika sokkal jobbnak bizonyult
Az ILM egykori alkalmazottja, Scott Ross rámutat: a 2013-ban bemutatott hétszeres Oscar-díjas Gravitációban nyújtott alakításáért 62 millió dollárt fizettek a főszereplőnek, Sandra Bullocknak (több mint a teljes költségvetés felét!), közben a trükkökért felelős Framestore még csak nullszaldóra sem tudott kijönni, pedig a film 80 százaléka számítógéppel készült.
A nehéz körülmények miatt egyre többen szabadúszóként próbálnak megélni: így az Egyesült Államokban akár 30 dolláros (7700 forintos) órabért is lehet kapni, csak az a gond, hogy a megbízások elég hektikusan érkeznek, a szabadúszóknak emiatt nincs állandó munkájuk.
De a helyzet nem csak az USA-ban kritikus. „Amikor Mexikóban dolgoztam, egyetlen nap kimenőt sem kaptam. Heti hét napot és napi 12-14 órákat melóztam. Egy sérülést kellett tettetnem ahhoz, hogy adjanak egy nap szabadságot” – meséli Mariana Acuña Acosta VFX-művész.
A stúdióknak egy szerencséje van: a számítógépes animációval foglalkozó fia-talok a pályájuk elején általában rendkívül lelkesek. Örülnek, hogy a nagy hollywoodi produkciókon dolgozhatnak, ezért eleinte az sem érdekli őket, ha a hétvé-géiket is be kell áldozzák. Ez egy-két évig megy így, aztán mire belefáradnak, már le lehet cserélni őket a friss végzősökre.
A gondok egyik forrása, hogy a digitális trükkök mestereinek nincs szakszervezete. Hollywoodban a 60-as évek környékén alakultak a nagy érdekvédelmi egyesületek: a színészek, a rendezők, sőt a pornósztárok is kaptak egy sajátot. A digitális effektek készítése viszont új terület: az itt tevékenykedő szakembereknek nincs, és ha Hollywood fejesein múlik, nem is lesz szakszervezetük. Aki hangoskodni mer és a nevét vállalva nyilatkozik a körülményekről, azt pedig gyakran feketelistára teszik. „Ha még sose tettek feketelistára, akkor valószínűleg művészként nem jól végzed a munkád” – állapítja meg egy korábbi szakmabeli, Daniel Lay.
Borítófotó: Digitális dínó a Jurassic Park 1-ből. Lassan negyedszázada hódítanak a virtuális trükkök, de a művészek rosszul keresnek velük
