Euro ist Teuro – vagyis az euró drága. Ezzel a német szójátékkal élnek az osztrákok és a németek, amikor a felmérésekben arról faggatják őket, mit is jelent számukra a közösségi pénz 2002-es bevezetése óta eltelt időszak. Márpedig a Lajtán túl az átlagemberek úgy érzik, hogy a valutazóna fizetőeszközének a használata nagyobb mértékű áremelkedéssel jár, mint ami a schilling és a márka idején megszokott volt. A német statisztikai hivatal (Destatis) vonatkozó felmérése alapján kétségtelen, hogy bizonyos szektorok az euróra való áttérést átlagon felüli drágításra használták fel. Dacára annak, hogy az Európai Központi Bank az árstabilitásra törekvő pénzpolitikát folytatja, s az elmúlt években deflációs volt a környezet. Ugyanakkor az átlagos halandó azt érzékeli, hogy a vendéglátóiparban és egyes szolgáltatások terén megugrottak az árak. Németországban – a Destatis összeállítása szerint – az éttermek, az autószerviz vagy éppen a könnyűipari (pl. szabósági) szolgáltatások négy-hat százalékkal drágultak az elmúlt tíz évben. Közben pedig drasztikus árnövekedés történt a dohányáruk körében és az egészségügyi ellátás vonatkozásában is, s többek között a csokoládéért is többet kell fizetniük a németeknek euróban, mint márkában.
Ausztriában 2004 és 2016 között mintegy ötszázalékos általános drágulás következett be a felmérések alapján, amit sógoraink szintén az uniós deviza bevezetésének tulajdonítanak. Itt is a vendéglátás és a szolgáltatások „hasítanak”, valamint az idegenforgalom területén érezhető a mindennapokban a fogyasztói árak megugrása.
Szlovákiában is drágulást hozott az új pénznem, mivel mindent felfelé kerekítettek a kereskedők. Leginkább az élelmiszerek árában érezhető a változás – derül ki a szlovák statisztikai hivatal összesítéséből. Ezt ellensúlyozandó gyakorta átjárnak hozzánk északi szomszédaink bevásárolni: szerintük megéri. A közgazdasági magyarázata az euróval kapcsolatos drágulásnak, hogy az EKB túl sok pénzt hozott forgalomba, s ez automatikusan felfelé pumpálta az árakat.
De mi a helyzet nálunk? Hazánk a 2004-es uniós csatlakozásakor vállalta, hogy áttér a közös pénzre, ennek azonban pénzügyi feltételei is vannak, amelyekből mindössze kettőt teljesítünk. Közben a Magyar Nemzeti Bank új kritériumokat állított fel a bevezetéshez. Akkor kell majd csatlakoznunk a valutaövezethez, amikor a magyar bérszínvonal és a gazdasági fejlettségünk, az egy főre eső GDP vásárlóerő-paritás alapján eléri az eurózóna átlagának a 90 százalékát. (Az osztrákok is ilyen fejlettségi szint mellett tértek át az EU-s valutára – a szerk.) Miután Magyarország most az euróövezeti fejlettségi átlag 67 százalékán áll, ilyen megközelítésből húsz év múlva lehetne eurónk.
KINYITNI A BUKSZÁT!
Ausztriában és Németországban alaposan fel kell készülni a pénztárca szélesre nyitására. Minden legalább kétszer annyiba kerül ezekben az államokban, mint itthon. Az alábbiakban felsorolunk pár tételt.
A pizza kilenc eurónál kezdődik, a mozijegy diákkedvezménnyel is tíz körül mozog. Egy pohár borért (!) pedig öt-hat eurót kérnek el. A reggeli kávé általában két-három euróba „fáj”.
Az albérleti díjak havonta csaknem 400-600 eurót kóstálnak, plusz 150-200-at fizetnek a rezsiért – fűtéstől függően.
Ha nincs osztrák vagy német rendszámú „helyi” autónk, az éves parkolóbérlet – településenként eltérően – 100-300 euró.
Amennyiben „kinti” illetőségű járművel rendelkezünk, akkor a biztosítási díj ugrik meg – havonta 100-150 eurót emészt fel.
