Magyarország első barkácsboltját Siófokon nyitották, még 1970-ben. Egy házaspár volt az alapító: Juhász János és Juhász Jánosné. Viszont a vállalkozás vezetési feladatait a fiuk viszonylag hamar, bő egy évtizeddel később már át is vette. A profilt László még azelőtt elkezdte bővíteni, hogy beköszöntött volna a rendszerváltás. A cég 1985-ben már háztartási és szerszámgépek forgalmazásával is foglalkozott. Mire sor került a politikai fordulatra, nagykereskedelmi tevékenységük is volt. A vállalat tulajdonosai közé azóta az alapítók unokája, Juhász Erik is bekerült. A társaság az Opten.hu adatai szerint mostanra 86 főt foglalkoztat, a nettó árbevételük pedig eléri az 1,5 milliárd forintot.
Sajnos a magyar családi vállalkozások körében kevés, a JKH Kft. történetéhez hasonló sikersztorit lehet találni. A tipikus hazai kkv története a rendszerváltás idején kezdődik, az alapító a cég vezetését pedig rendszerint azóta sem tudja kiengedni a kezei közül. A generációváltás problémájával az itthoni vállalatok nem szívesen foglalkoznak. A családfő sokszor egyszerűen abban reménykedik, hogy a gyermeke a visszavonulása után automatikusan átveszi az irányítást, aztán alaposan meglepődik, amikor például a bölcsészkaron végzett csemete nem akar a fémmegmunkáló társaság élére állni. „Generációváltás? Majd a halál megoldja” – lehetne tömören összefoglalni jó pár hazai cég stratégiáját. Pedig az USA-ban például magától értetődőnek számít, hogy a család kisebb tagjait nyári munkára már iskolásként bevonják.
De akkor most itt álljunk meg egy szóra, és tegyük fel magunknak a kérdést: mégis mit tudunk a magyar családi vállalkozásokról? A válasz lehet, hogy meglepő lesz, de döbbenetesen keveset. Például azért is, mert a KSH ezeket a vállalatokat külön nem is vizsgálja. Annyira homályos ez a terület, hogy sokáig még a pontos számukkal sem voltunk tisztában. Egészen mostanáig: ugyanis a Budapesti Gazdasági Egyetem (BGE) Vállalkozásfejlesztési Központja, a Budapest Lab egy kutatással feltérképezte a szegmenst (az eredményeket pedig az elsők között osztották meg a Figyelővel). Az elemzésükből többek közt az is kiderült, hogy a kkv-k mintegy 58 százaléka számít családi vállalkozásnak, a számuk nagyjából 29 500-ra tehető.
A felmérésnek több érdekes tanulsága is van. Például az is kiderült, hogy a magyar kkv-k többsége hiába koncentrálódik a fővárosban, a családi vállalkozásokból arányaiban itt kevesebb található. A vezérek pedig a kelleténél kevesebbet foglalkoznak a jövővel: 50 százalék egyáltalán nem készít átfogó üzleti tervet. De vajon kivel beszélik meg a céget érintő kihívásokat? A vállalkozás működtetésében részt vevő családtagokkal, a szomszédokkal vagy a jó barátokkal? Nos, a válasz meglepő lehet, de a vállalati ügyeket legszívesebben a banki partnerükkel vitatják meg, a bizalmasok sorában a második helyen pedig a könyvelők állnak. Az is jól látható, hogy ha információgyűjtésről van szó, a nyomtatott napilapoknak még mindig nagy a jelentőségük: a cégvezetők harmada ugyanis a fontos adatokat részben ezekből szerzi be. A megannyi érdekes mutató mellett azonban egy komoly problémára is fény derült: a szektor a modernizáció terén nagy hiányosságokkal küszködik. A kkv-k harmada ugyanis semmilyen innovációt nem hajtott végre az utóbbi két évben.
Ami pedig eddig egy erős sejtés volt, az most be is bizonyosodott: az öröklés, vagyis a vezetés átadása igazi választóvonal. A többgenerációs cégek – amelyekből a becslések szerint mindössze 2866 van az országban, ez pedig az összes családi vállalkozásnak kevesebb mint a 10 százaléka – mind az alkalmazotti létszám, mind az árbevétel esetében fejlettebbnek számítanak, mint az egygenerációs társaik.
A témában járatos szakemberek egyetértenek abban: a problémák egyik eredője, hogy sok alapító „one-man show”-ként üzemelteti a társaságát. Sem a tudását, sem a kapcsolatait nem kívánja megosztani.
Korábbi – a Budapest Lab felmérésétől független – kutatások szerint az első generációs családi cégek 40 százalékánál az alapító már a nyugdíjra készül: a következő években ezért tömegesen kerül sor a stafétabot átadására, amit a szakemberek szerint jó, ha a vállalatok 30 százaléka tud túlélni. A hasonlat talán kissé sarkos, de kicsit olyan ez, mintha egy vonatról beszélnénk, amely a szakadék felé tart, de senki sem találja a féket.
Bár az idézett számok ijesztően hangzanak, a baj azért nem biztos, hogy olyan nagy, mint amekkorának elsőre látszik. Legalábbis egy tavalyi számítás alapján a problémásnak tűnő cégek összesített forgalma az összes magyar vállalat árbevételének mindössze a 2,6 ezrelékét teszi ki. Vagyis ha ezek mind be is dőlnének, akkor sem okoznának komoly károkat a hazai gazdaságnak. De ez korántsem jelenti azt, hogy nem kell foglalkozni a jelenséggel. Elvégre a nagyobb kkv-k bedőlése a társaságok partnereit és beszállítóit is kedvezőtlenül érinti. Épp ezért egyelőre nem is nagyon lehet tudni, hogy pontosan milyen hatása lenne annak, ha a generációváltással küszködő cégek sorra bedőlnének.
MI A CSALÁDI VÁLLALKOZÁS?
A Budapest Labnál végzett friss kutatásban családi vállalkozásoknak tekintették azokat a cégeket, amelyek önmagukat annak tartják, VAGY ahol a vállalat legalább 51 százaléka egy família tulajdonában van, ÉS a család részt vesz az irányításban, ILLETVE a családtagok alkalmazottként részt vesznek a vállalkozás működtetésében, VAGY a vezetést ÉS a tulajdont is részben vagy teljes mértékben a családon belül kívánják átadni.
Borítófotó: A Dolce & Gabbana divatház kampányképe. A generációk közötti harmonikus kapcsolat a családi cégeknél sajnos ritkaságszámba megy
