A történelmet a győztesek írják

Négy negyed
A minap meghívást kaptam egy történelmi dokumentumfilm bemutatójára. Az alkotás báró Atzél Edéről szólt. Bevallom őszintén, hogy – bár történelem szakon végeztem az egyetemen – soha nem hallottam még róla. És szerintem így van ezzel az emberek döntő többsége. Azt gondolom, nem mi voltunk a figyelmetlenek töriórán, a hiba nem a mi készülékünkben van. Ugyanis báró Atzél Ede neve sehol sem szerepel a történelemkönyvekben. XXI. századi értelemben nem is létezik, mert „Google professzor” sem nagyon ismeri, és még Wikipédia-szócikk sincs róla.
Pedig – mint a Novák Tamás filmrendező által készített műből kiderül – Atzél fontos szereplője volt a két világháború közti erdélyi és magyarországi közéletnek. Kémregénybe illő élete volt. Erdély 1944-es kiürítése után angolbarát magyar vezetőkkel a kiugrási kísérlet megszervezésén dolgozott. Tagja volt egy nem hivatalos fegyverszüneti delegációnak, amely Moszkvában tárgyalt a kiugrás előkészítéséről. Majd a nyilas hatalomátvétel után – bujkálva, a fasiszta rendszer ellenzékeként – azon fáradozott, hogy megmentse Budapest lakosságát az ostrom pusztításától. Utolsó ismert útja 44 de-cemberében is ezt szolgálta. Gödöllőre ment a szovjet főparancsnokságra tárgyalni. Innen nem tért már vissza. Nyomtalanul eltűnt.  

Ebből az egy életútból is leszűrhető néhány tanulság. Napóleontól származik az idézet: „A történelmet mindig a győztesek írják.” És milyen igaz ez ebben az esetben is! A győzteseknek egyszerűen nem volt érdekük, hogy az utókor az angolbarát magyar elit képviselőire emlékezzen. Így került ki a köztudatból gróf Bethlen István és báró Atzél Ede is. S valószínűleg számtalan más magyar hős.

Második tanulság: a történelmet a győztesek néha újraírják. Így történhetett az, hogy 45 után nem létező hősöket kaptunk a nyakunkba. Például Guszev századost, akiről azt állították, hogy orosz katona létére 1849-ben átállt a magyar szabadságharc oldalára. Budapest belvárosában emléktáblát avattak a tiszteletére, a róla elnevezett utcában. A rendszerváltozatás után derült ki: a százados soha nem is létezett. (A Guszev-ügyről szintén készült tévéfilm nemrégiben, Árulók címmel.)  

Harmadik tanulság: a történelmet írják. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a történelemre, mint amely a megtörtént események összessége. A helyzet viszont ennél bonyolultabb. Számtalan igen fontos történelmi következménnyel járó esemény maradhatott források vagy lejegyzés nélkül. De olyan is volt, hogy a feljegyzések elvesztek vagy megsemmisültek, esetleg direkt semmisítették meg azokat. Ezáltal sokszor lényeges összefüggésekre sem derülhet fény. Az ember által megismerhető történelem nem a megtörtént események összessége, hanem az, ami ebből forrásokkal alátámasztva írásban megmaradt.  

Nyilvánvaló, hogy minden nem rekonstruálható a történelemből. Teljes tudásunk soha nem lesz. Kutatási irányokat, prioritásokat viszont meg lehet határozni. Például azt, hogy ismerjük meg, „szerezzük vissza” a hőseinket. A saját történelmünket ugyanis mi magunk kell megírjuk.

További híreink