Ebből az egy életútból is leszűrhető néhány tanulság. Napóleontól származik az idézet: „A történelmet mindig a győztesek írják.” És milyen igaz ez ebben az esetben is! A győzteseknek egyszerűen nem volt érdekük, hogy az utókor az angolbarát magyar elit képviselőire emlékezzen. Így került ki a köztudatból gróf Bethlen István és báró Atzél Ede is. S valószínűleg számtalan más magyar hős.
Második tanulság: a történelmet a győztesek néha újraírják. Így történhetett az, hogy 45 után nem létező hősöket kaptunk a nyakunkba. Például Guszev századost, akiről azt állították, hogy orosz katona létére 1849-ben átállt a magyar szabadságharc oldalára. Budapest belvárosában emléktáblát avattak a tiszteletére, a róla elnevezett utcában. A rendszerváltozatás után derült ki: a százados soha nem is létezett. (A Guszev-ügyről szintén készült tévéfilm nemrégiben, Árulók címmel.)
Harmadik tanulság: a történelmet írják. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a történelemre, mint amely a megtörtént események összessége. A helyzet viszont ennél bonyolultabb. Számtalan igen fontos történelmi következménnyel járó esemény maradhatott források vagy lejegyzés nélkül. De olyan is volt, hogy a feljegyzések elvesztek vagy megsemmisültek, esetleg direkt semmisítették meg azokat. Ezáltal sokszor lényeges összefüggésekre sem derülhet fény. Az ember által megismerhető történelem nem a megtörtént események összessége, hanem az, ami ebből forrásokkal alátámasztva írásban megmaradt.
Nyilvánvaló, hogy minden nem rekonstruálható a történelemből. Teljes tudásunk soha nem lesz. Kutatási irányokat, prioritásokat viszont meg lehet határozni. Például azt, hogy ismerjük meg, „szerezzük vissza” a hőseinket. A saját történelmünket ugyanis mi magunk kell megírjuk.
