Ha valaki 2500 évvel ezelőtt Dél-Európában született, jó eséllyel meg volt győződve arról, hogy a Római Birodalom mindörökké létezni fog.
Ma hasonlóképpen gondoljuk ezt az országok által dominált berendezkedésről. Vannak diktatúrák, vannak demokráciák – de azt természetesnek vesszük, hogy nemzetállami keretek között létezünk. Próbáljunk csak egy olyan világot elképzelni, amelyben nincsenek országok – ugye, hogy nem könnyű? Ez annak tükrében meglehetősen furcsa, hogy a nemzetállam mint politikai képződmény nem túlságosan régi.
NAGY FALAT
Ahogy az iparosodás egyre elterjedtebbé vált, nagy, központosított adminisztrációk épültek ki, hogy menedzseljék ezeket. Már az amerikai függetlenségi háború (1775–83), valamint az 1789-es francia forradalom nagy szerepet játszott abban, hogy megjelenjen az úgynevezett nemzeti érdek. Fejlődött a kommunikáció, az államapparátus, egységesedett a nyelv, a kultúra és az identitás. A kapitalizmus kialakulása és elterjedése aztán exportálta ezt a modellt szerte a világon. A XX. század közepére a nemzetállam szinte egyeduralkodóvá vált. Napjainkra 193 független ország alakult ki.
Húsz évvel ezelőtt a prófétai hevülettel megáldott – vagy inkább megvert – futuristák azt jósolták, hogy a globalizáció felzabálja a nemzetállamokat. Az új csoda, az internet – mondták akkoriban – egy határok nélküli, szabad, szabadon választható identitással teli világot hirdet. A klímaváltozás, a világháló, a nemzetközi bűnözés – túl nagy falat egy nemzetállamnak. Egy ország túl kicsi ahhoz, hogy ilyen horderejű nemzetközi folyamatokkal képes legyen megbirkózni. Akkor azt jósolták, hogy a kiutat a szupranacionális, nemzetek feletti szervezetek jelentik majd, mint például az Európai Unió vagy az ENSZ.
A nemzetállam halálhírét keltők jóslatai azonban túlzónak bizonyultak a későbbi évek során. Most azonban ismét előkerültek, és könnyen lehet, hogy ezúttal beteljesülnek a gyakorlatban.
1995-ben csupán néhány tízmillió embernek volt hozzáférése az internethez. 2015-re a számuk hárommilliárdra emelkedett, 2020-ra pedig várhatóan több mint négymilliárdan használják majd aktívan. A várakozások szerint több mint húszmilliárd olyan eszköz lesz, amely a világhálóhoz kapcsolódik. A digitális technológia a liberális elvek jegyében fogant: nem tűri a cenzúrát, decentralizált és határok nélküli. A digitális világ olyan értékeket terjeszt, amelyek nem feltétlenül a nemzeti érdeket, a nemzeti érzést erősítik. Egyre nő azoknak a száma, akik világpolgároknak tekintik magukat.
HATÁROK NÉLKÜL
Donald Trump 2016. szeptember 17-én, akkor még csak elnökjelöltként, a következő üzenetet tette közzé Twitter-oldalán: „Egy nemzet határok nélkül többé már nem nemzet.” Teljesen igaza van ebben. A határok azok, amelyek megszabják, hogy ki jön be és ki marad kint. Ki számít állampolgárnak és ki nem. Trump ugyan nem kimondva, de részben Angela Merkelnek címezte a szavait, a német kancellárnak, aki megnyitotta országa határait a migránsok előtt. 2015-ben 1,2 millió hivatalos menekültügyi kérelem érkezett az EU tagállamaiba – nem beszélve az illegálisan bejövők további százezreiről. A migránsválság szinte bizonyosan hozzájárul a britek unióból történő kilépéséhez. Egyes becslések szerint további kétszázmillió fő készül a gazdag Európába való indulásra. Egy részük az anyagi gyarapodás reményében kelne útra, sokukat pedig az évszázad közepére várható klímaváltozás üldözi el a szülőföldjéről.
Ha az EU nem tudott mit kezdeni 1,2 millió emberrel, akkor vajon mit tesz majd, ha kétszázmillióan akarnak bejutni? Amennyiben ez az embertömeg elindul, nagyon nehéz lesz megállítani, ilyesmire történelmi példák is figyelmeztetnek. A probléma lényege a nemzetállam. Ha nem képes kontroll alatt tartani a bűnözést, az üzletet, a határokat, a pénzáramlást, akkor nem hozza azt, amit a polgárok elvárnak tőle. A nemzetállam egy megállapodás terméke. Feladunk bizonyos szabadságot, hogy más jogainkat biztonságban tudjuk. Ám ha a tranzakció nem működik többé, akkor nincs okunk rá, hogy fenntartsuk ezt a berendezkedést.
Adódik a kérdés: mi jöhet a nemzetállamok után? A városállam egyre kedvezőbb alternatívának tűnik. Az ilyen helyeknek, mint például Monacónak vagy Szingapúrnak, van a nemzetállamokéhoz hasonló szuverenitása. Az utóbbiakat szétbontó trendek kedveznek a városállamoknak. Egymással nagyon szorosan összekapcsolódott területekről, gyakorlatilag határok nélküli világról van szó, amelyben a városok a kereskedelmi, gazdasági, innovációs és pénzügyi központok. A csomópont funkcióját betöltő metropoliszok a modern gazdaság számára különösen értékesek. A demográfiai folyamatok is ebbe az irányba mutatnak: 2014-ben fordult elő először, hogy az emberiség többsége városokban élt. Az itt koncentrálódó gazdasági hatalom politikai téren is megmutatkozik előbb-utóbb. A hatalomról általában binárisan gondolkodunk: vagy van, vagy nincs. A metropoliszok esetében azonban létezik egy köztes tartomány. Vannak önálló jogosítványaik az állammal szemben, erős intézményi hálóval és érdekérvényesítésre képes személyekkel rendelkeznek. A XXI. században a hatalom a problémamegoldókhoz kerül. A nagyvárosok egyre több gond orvoslását veszik át az államtól.
FÜGGETLEN LONDONT!
A városoknak történelmi hagyományai is vannak a hatalomgyakorlásban. Önkormányzattal rendelkeztek, védelmi falat húztak maguk köré, adókivetési és -beszedési joguk volt. Megszabhatták a viselkedés és a kereskedelem szabályait. Jó példaként szolgálnak erre a XIX. századi Hanza-városok, amelyek a balti kereskedelmi útvonalak ellenőrzése révén építették ki befolyásukat. Bréma és Hamburg felismerte, hogy közös érdekeik vannak, és ezeket az együttműködés szolgálja a legjobban. De hasonlóan jó minták a X–XVI. századi olasz városállamok: Firenze, Bologna vagy Torino.
A globális kapitalizmusban a metropoliszok sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a saját országukhoz tartozó vidéki területekre. Nagy-Britannia 52-48 arányban szavazott az EU-ból történő kilépésre. Londonban az arány 60-40 volt a bent maradás javára. A referendum után volt egy rövid ideig tartó mozgalom is a szigetország fővárosában, amely azt célozta, hogy kiáltsák ki Nagy-Britannia többi részétől való függetlenségüket.
NEHÉZSÉGEK
A nemzetállam, az ország persze nem fogja könnyen megadni magát. Az ENSZ nagyon nem szívesen ismer el új szuveréneket. Az országok nem mondanak majd le arról az adóbevételről, amelytől a nagyvárosok esetleges kiszakadásával elesnének. Így a mai futurológusok abban gondolkodnak, hogy új városokat kell felépíteniük. Paul Romer, a Világbank vezető közgazdásza például régóta szorgalmazza, hogy városi szintű adminisztrációk épüljenek ki, amelyek bizonyos fokú önállóságot élveznének a központi hatalommal szemben. Azzal érvel: a városok elég nagyok ahhoz, hogy valami újat próbáljanak ki, de elég kicsik ahhoz, hogy ne omoljon össze az ország, ha ez nem jön be. Romer valami olyasmire gondol, mint Hongkong. Fizikailag biztonságban van, az anyaországétól különböző jogrend alapján működik, és ösztönzi a gazdasági-pénzügyi fejlődést.
