A valutaunió jegybankja az olasz Mario Draghi vezetésével egyszer már megmentette az eurót. Az EU válsága újabb mentőakciót tehet szükségessé.
Kereskedelmi háborúk az USA-val, Kínával, orosz szankciók, brexit, de mindenekelőtt a válaszút előtt toporgó Európai Unió, az integrációs szervezet jövője – ezek biggyesztenek óriási kérdőjelet az Európai Központi Bank (EKB) esedékes elnökváltása mellé. És akkor talán nem említettük a legfontosabbat, a fenti bizonytalansági tényezők összegzését, az EU gazdaságának a lassulását, a hajtómotor, a német gazdaság növekedésének a lefékeződését.
HELYEZKEDÉS
Mindenképpen befolyással lesz az új EKB-elnök kiválasztására az Európai Parlament jövendő tagjainak ez év tavaszán esedékes megszavazása, majd az új brüsszeli Európai Bizottság felállása. A központi bank vezetőjét ugyanis az Európai Tanács (ET, az uniós országok – de facto azon tagok, amelyek bevezették az eurót – állam-, illetve kormányfőiből álló testület), illetve annak elnöke és az Európai Bizottság új elnöke minősített többséggel választja meg.
Mario Draghinak, az EKB eddigi irányítójának ősszel lejár a mandátuma. A posztján jelentős eredményeket elért szakember megbízatásának a meghosszabbítására nincs lehetőség. Ki ül be a legjobban fizetett (évi 400 ezer eurós alapbér) uniós tisztviselő székébe, ki vezeti majd az egyik legfontosabb európai intézményt, amely a közös devizáért és az EU monetáris politikájának a megvalósításáért felel?
A helyezkedés, a pozícióharc már megkezdődött. Franciaország, Olaszország, Hollandia, ahonnan a korábbi EKB-elnökök jöttek, elvben nem játszhat, hiszen például német vagy spanyol még nem töltötte be ezt a posztot. Németország, melynek viszonylagos súlya az unióban a brit kilépéssel tovább nő, esélyes. Jelöltjét, a Bundesbankot (a német jegybank) vezető Jens Weidmannt héjának, a monetáris szigor emberének tartják. Eme tulajdonsága vegyes hatást gyakorolhat az EKB politikájára, ha ő kerül az elnöki székbe.
KELLEMETLEN KÖVETKEZMÉNYEK
Draghi egy viszonylag egyszerűbb időszakban vezette az intézményt, megengedhette magának és élt is vele, hogy lazább monetáris politikát folytasson. Elindította például a hosszú lejáratú kölcsönök kamatainak a csökkentését, a több „olcsó pénzt” eredményező, mintegy 2600 milliárd eurós kötvényvásárlási programot. Ez lehet, hogy megmentette az eurót, viszont roppant kellemetlen következményei lettek: meggyengült a deviza és egyenlőtlenné vált a gazdasági bővülés.
Azaz valószínűleg sem a „német iskola”, a monetáris szigor hívei – mint például az esélyes finn Olli Rehn vagy Erkki Liikanen –, sem a Draghi típusú, könnyebb kezű, lazább bankelnökjelöltek nem lesznek képesek alapvető változtatásokra. Amíg az Európai Unió pilléreit át nem építik, meg nem szilárdítják, addig akármelyik iskolát képviselő szakember kerül is pozícióba, nem tudja átformálni az EKB működésének nagypolitikai keretfeltételeit.
