Néha a hosszabb út a rövidebb – tartja a népi bölcsesség. Moldovára ez nem igaz. Ott a hosszabb út nem néha, hanem szinte mindig rövidebb. Az okostelefonos útvonaltervezők világában hajlamosak vagyunk az appokat mindenhatónak gondolni. Háromtagú figyelős kis csapatunk is beleesett ebbe a hibába, amikor Moldovába érkezvén a rövidebb utat választotta a határtól a fővárosig, Chișinăuig. Nem hallgattunk a magyar nagykövetség rutinos munkatársának jó tanácsára. Mentünk az app és a saját fejünk után.
Úttalan utakon
A határon a moldovai határőr nagyon kedvesen el is mondta, hogy a Chișinăuig (Kisinyov, Kisjenő) hátralévő száz kilométert nagyjából két és fél óra alatt tesszük majd meg, mert „nem vagyunk gyakorlottak”. Bennem persze egyből felment a pumpa: harminc éve vezetek, nehogy már 100 kilométer 2,5 óra legyen. Végül 3,5 óra lett. Egy magyarországi téesz bekötőútja háromsávos tükörbeton ahhoz képest, ami ott volt. A falvakban megvan az aszfalt – úgy, ahogy –, a falvak között azonban hússzal kell kerülgetni a földúton a gödröket. El is határoztam, hogy másnap, amikor a köztársasági elnökkel, a szocialista Igor Dodonnal interjút készítünk, ez lesz az első kérdésem. Mit csináltak az elmúlt harminc évben? A Szovjetuniótól 1988-ban kezdődött meg az elszakadás, az első szabad választásokat 1990-ben tartották. Azóta senkinek nem jutott eszébe normális utat építeni? Még ha az oligarchák összedobnak valami aprót, akkor is már rég meglenne a rendes út. Az elnöki interjún persze elmaradt az útviszonyokat firtató kérdés: a választ ugyanis mindenki kívülről fújja: „azok” nem építettek utat, mert elloptak mindent, de majd „mi”. Ez megy harminc éve.
Hasonló érvekkel állt elő érkezésünk másnapján a Moldovai Demokrata Párt (PDM) alelnöke és kampányfőnöke, Vladimir Cebotari, de büszkén jelentette ki, hogy ők, mármint a PDM vezette kormány az utóbbi évben igenis 1600 kilométer utat leaszfaltozott, és a következő ciklusban tízezret terveznek. Most már aztán tényleg és isten bizony! Drukkolunk. Az elnöki palotába egyébként könnyebb volt bejutni, mint a PDM modern székházába. Fémdetektorok, öltönyös kétajtós szekrény biztonsági őrök, márvány, acél, üveg. Mint egy modern nagyvállalat székháza. Az alelnök imponáló magabiztossággal, tökéletes szabású öltönyben, majdnem tökéletes angoltudással válaszolgat. Nem lehet rajta fogást találni. A párt elnöke egyébként Vladimir Plahotniuc, Moldova egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb politikusa, vállalkozója. Egy amerikai–moldovai pénzügyi csoport létrehozásával kezdte, de vezető pozíciókat töltött be a bankszektorban. A kőolajiparban és az ingatlanbizniszben is érdekelt, több tévé-, valamint rádiócsatornából álló médiabirodalma van.
Profik és aktivisták
Mindennek tökéletes ellentéte egy másik politikai képződmény, a Cselekvés és a Szolidaritás Pártja, a PAS. Egy földszintes házban berendezett iroda, szűk hely, aktivista szellem, fiatalok, mintha egy budapesti lakásban jártunk volna a magyar rendszerváltás idején. A pártelnök, Maia Sandu 2010-ben végzett az Egyesült Államokban, a Harvardon. A Figyelő tudósítója nem gondolta volna, hogy egy kisinyovi pártirodalakásban fog életében először megérintetni egy NBA-csapat által dedikált igazi Spalding kosárlabdát. Pedig így történt. Sandu a Világbanknál dolgozott Washingtonban, majd 2012 és 2015 között oktatási miniszter volt az akkori moldovai kormányban. Profi kommunikátor, gyorsan, ügyesen beszél. A kellemetlen kérdéseket is ügyesen kerüli ki, például azt, hogy milyen támogatást kapnak az Egyesült Államoktól.
A fárasztó nap végén vacsora egy divatos étteremben. Ezt egy diszkó és egy első osztályú étterem szerelemgyerekeként kell elképzelni. Modern dizájn, kissé zavaró fények és nagyon zavaró hangos zene, óriási tévéképernyőkkel fél méterre az arcodtól. Viszont a bor isteni – a helyi borok egészen kiválók – és a sült marhaborda is megállná a helyét bármelyik előkelő nyugati étteremben. A hely 0–24 óráig nyitva van.
Vajon melyik magyar diszkó lenne képes ezt a színvonalat hozni nonstop üzemmódban? És ha már itt tartunk: nyilván pár nap nem elegendő arra, hogy megalapozott és átfogó képet kapjunk a moldovai étkezési szokásokról és az éttermek színvonaláról. De erős a gyanúnk, hogy nagy átlagban simán verik a magyar nívót. A piacon vett friss perec minőségéből kiindulva a helyi pékek nem azzal vannak elfoglalva, hogy milyen állományjavítóval üssék fel a lisztet.
Kinek jelent?
Másnap irány Tiraspol. A Dnyeszter Menti Köztársaság (Transznisztria). Az az ország, amelyet csak olyan országok ismernek, el, amelyeket senki más nem ismert el. Lapunknak lehetősége nyílt arra, hogy az ország külügyminiszterével készítsen interjút. Transznisztria az 1990-es évek elején háborúval szakadt le Moldováról, mert a Csongrád megyényi terület vezetői féltek, hogy az ország egyesül Romániával. A területen bevezetett fokozott biztonsági intézkedésekre immár csak néhány páncélozott szállító harcjármű utal, de jelenlétük egyáltalán nem feltűnő. Az viszont igen, hogy a köztéri emlékművek ágyúi – köztük egy orosz harckocsi lövegtornya – egyaránt Chișinău felé mutat. A szakadár terület és Moldova háborúja élénken él még az emberekben. A külügyminiszter roppant intelligens, kedves fiatalember. Irodájában országa sarló és kalapácsos zászlója, az orosz lobogó, valamint Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin arcképe alatt beszélgettünk.
A szót kollégám vitte angolul, a kérdéseket tolmács fordította oroszra. Egy idő után feltűnt, hogy a külügyminiszter szinte kizárólag rám néz, amikor válaszol. Holott az interjú alatt szinte meg sem szólaltam, csak értelmesen bólogattam, igyekezvén megjegyezni a válaszait. Aztán rájöttem, hogy engem gondol az „észnek”, aki csak ül, hallgat és profi orosztudásával magában értékeli a helyzetet. Hogy melyik
titkosszolgálat ügynökének gondolt, arra tippelni sem tudok. Mint ahogy arra sem, hogy kinek jelentett a mögötte ülő, fotósnak tűnő ifjú hölgy, aki egyetlen képet sem kattintott el, viszont folyamatosan tanulmányozta hármunk arcát és egyfolytában jegyzetelt.
A konyak és az idő
Aztán irány a Kvint, Tiraspol legfőbb exportcikke, a konyak gyártásának színhelye. Valentina, az ottani idegenvezetőnk 22 éves ifjú hölgy, imponáló angoltudással és magabiztossággal. Történelmet tanul a helyi egyetemen, így a konyak gyártásának rejtelmei mellett bepillantást kapunk Tiraspol múltjába is. Így értelmet nyert az üzem egyik nagy csarnokában a Szuvorov orosz tábornokról készült óriási festmény – ő alapította Tiraspolt 1792-ben, s az egyik legnemesebb, hosszú évtizedekig érlelt prémium ital is az ő nevét viseli. A gyár legféltettebb kincsei a 40-50 évig érlelt konyakok. Valentina mosolyogva meséli, hogy ezeket még a szovjet időkben, a vezető kommunistáknak palackozták a rothadó kapitalizmust megdönteni hivatott munkaversenyek keretében. Számára ez már történelem.
Nagyon drukkolunk neki és a hozzá hasonló fiataloknak a Dnyeszter folyó mindkét oldalán, hogy egyszer majd hasonló mosollyal gondoljanak vissza a múltra. Az idő talán nemcsak a konyakot érleli meg, hanem az embereket is.
