A tavaly szeptemberi választáson a Merkel által vezetett CDU/CSU 8,5, a szociáldemokrata párt 5,2 százalékot veszített, majd októberben a CDU Alsó-Szászországban történelme legrosszabb eredményét érte el.
Az elhúzódó kormányalakításnak két fő oka volt. A bal- és jobboldali protestpártok megerősödése miatt a mérsékelt formációk már nem tudtak többséget alkotni hagyományos szövetségeseikkel. A legfontosabb kérdésekben ráadásul a pártprogramok nagyon távol állnak egymástól, és a kisebb pártok nem akartak elvtelen, a választók szemében népszerűtlen kompromisszumokat kötni.
Jobb híján az SPD-nek és listavezetőjének, Martin Schulznak fel kellett áldoznia politikai jövőjét a német Staatsräson oltárán, és a politikai logika, valamint a korábbi nyilatkozatok ellenére újra nagykoalíciót kellett kötnie Merkel pártjával.
EURÓPÁRA UTALVA
A „berlini köztársaság” állameszméje nagyban épít a „bonni köztársaság” nyugati orientációjára, ám csak óvatosan reagál a gyorsan lepergett elmúlt harminc év változásaira. A német elit az utolsó utáni percig is tartja magát korábbi döntéseihez, és más elitekkel szemben kevéssé rugalmas. Most sem tudnak váltani.
Ezekre a problémákra sokadszor öntik rá az európai integráció mázát, remélve, hogy az elfedi a számos belső ellentétet és a számtalan megválaszolatlan kérdést. A nagykoalíciót előkészítő tárgyalásokon ezért a kormányprogramot is Egy új kezdet Európáért címmel látták el.
Kontinentális hatalomként Németország Európára van utalva. Két vesztes világháború után Bonn jó viszonyt ápolt Párizzsal és Washingtonnal. A protestáns britek, svédek, valamint a hollandok az unión belül partnerek voltak a szabadkereskedelem és a költségvetési fegyelem terén, míg 1990 után Kelet-Közép-Európa lett (újfent) az egyesített Németország gazdasági hátországa.
A német kkv-k és konszernek a globalizáció nyertesei. Első ránézésre az ország jól vészelte át a 2008-ban kirobbant gazdasági válságot. A változást 2015, az „annus horribilis” hozta el, onnantól Németország, így a német kül- és Európa-politika is vakvágányon halad. Nézzük szép sorjában!
HIÁNYZÓ SZÖVETSÉGESEK
Obama amerikai elnök szerette volna még a francia és a német választások előtt lezárni a TTIP-ről, a transzatlanti szabadkereskedelemről szóló tárgyalásokat az EU-val. Ebben Berlin és Brüsszel is partner lett volna, hiszen a Nyugat két fő gazdasági pólusa közösen jobban állná a versenyt a feltörekvő Kínával és Indiával szemben.
Az újkori népvándorlás is 2015-ben kulminált, ráadásul Angela Merkel a német emberekkel, a koalíciós pártok vezetőivel vagy az uniós tagországokkal való érdemi konzultáció nélkül, egyoldalúan és önkényesen nyitotta meg a német határokat. A „Minden szírt befogadunk!” mondat és a migránsszelfi után másfél millióan zúdultak az országra. Az addig lappangó belső és európai konfliktusokat a migránsválság láthatóvá tette, ez volt az a csepp, amelytől a pohár túlcsordult.
A nagy ívű terveket felülírta az élet és a szavazói akarat. 2016-ban a brexit, majd Donald Trump megválasztása rögtön két fontos szövetségest ütött ki Merkel mellől. Az amerikai elnök új külpolitikai doktrínájában ráadásul Németország Kína és Mexikó mellett már gazdasági főellenség. Ennek szemléltetésére nem fogott Trump kezet Merkellel.
A brexittel a szabadkereskedelem fő támogatója távozik az EU-ból, így az állami dirigizmust kedvelő és fiskális alkoholizmusban szenvedő dél-európai tagországok kerültek az unión belül többségbe.
Berlin Moszkvával is tengelyt akasztott. A nyugati világ Ukrajnát a Majdan téri puccsal egyoldalúan vonta saját érdekszférájába, ráadásul azóta NATO-kiképzők is megjelentek az oroszok által „közelkülföldnek” tekintett országban. A gazdasági szankciók leginkább a német gazdaságot sújtják, nem véletlen, hogy Seehofer CSU-elnök és a gazdasági kamarák a büntetőintézkedések enyhítését várják.
Berlinnek Ankarával is jó volt a viszonya, amelyen az örmény népirtás századik évfordulóján elfogadott Bundestag-határozat sokat rontott. Az EU a migránskérdésben kiszolgáltatott Erdoğan török elnöknek, aki nem kapja meg az általa követelt pénzt és gesztusokat (például a vízummentességet) az európaiaktól.
Sebastian Kurz már 2016-ban Merkellel szemben pozicionálta magát a német tv beszélgetős műsoraiban. Osztrák kancellárként is ellenzi a migránskvótát, valamint Macron uniót megosztó mag-Európa-tervét is.
KIFIZETNI A DÉLIEKET?
Párizs a németek „faux ami”-ja, azaz hamis barátja. A franciák III. Napóleonhoz hasonlóan sokáig engedték Berlint érvényesülni, ám most benyújtják a számlát. Macron mag-Európája egy permanens transzferunió lenne, ahol az eurózóna északi országainak a pénzét egy közös pénzügyminiszter égetné el. Ezt tetézné a bankunió kiteljesülése, ahol az északi bankbetéteket is bevonnák például az olasz bankrendszer szanálásába.
Az euróövezet Párizs által vezetett perifériája most még jó képet vág Merkel migránsügyi ámokfutásához, mindent megszavaznak, majd legfeljebb ismét nem teljesítik a vállalásaikat. Berlin most a migránskvóta elfogadásához kötné a 2021 utáni EU-s kifizetéseket, miközben Macron csak évi ötezer menekültet fogadna be.
A déliek által nagyon várt transzferunió egyre késik, és kérdés, milyen formában valósul majd meg. A berlini nagykoalíció ellenzi a közös pénzügyminisztert, mert a poszt létrehozásához módosítani kellene az EU-s szerződéseket.
Kérdés, a déliek meddig tudnak várni. Az olasz bankrendszert most kellene szanálni, s most lenne szükség egy olyan garanciára, amely az EKB várható kamatemelése esetén is kordában tartja a periféria államadósságának kamatfelárát.
A nagy elődök utáni „örök második” szerepben bukdácsoló új szocdem külügyminiszternek, Heiko Maasnak kellene a német külpolitikát erről a vakvágányról visszatolatni, valamint a bel- és külföldön egyaránt népszerűtlen kancellár útját a diplomáciában egyengetni. Az utóbbi területen járatlan és ismeretlen Maas azonban a legvitatottabb migrációs politikában is Merkel vonalát követi; szerinte eztán csak a kvóta elfogadásáért cserébe járjon uniós pénz. Óriási feladat, bőven lesz lehetősége a bizonyításra.
Borítókép: Angela Merkel a német törvényhozás alsóházában. Magára maradt „Európa császárnője”
otó: Hannibal Hanschke
