Jól is jön Kijevnek a figyelemelterelés, hiszen majd öt évvel a Majdan után az akkor remélt demokráciából és jólétből alig látszik valami. Ukrajna most is ugyanolyan korrupt és oligarchák által uralt ország, mint korábban volt. Az államot az EU, az IMF és a spekulánsok tartják lélegeztetőgépen. Jól tudják, hogy egy feneketlen hordóba öntenek pénzt, ám a Nyugatnak szüksége van az Ukrajnától Törökországon át Szíriáig, Irakig és Libanonig érő ütközőzóna északi bástyájára, amelyet leginkább az unió adófizetőinek a pénzével finanszíroznak. Soros György is rendre felszólítja Brüsszelt, hogy „segítsen megőrizni a magánbefektetők Kijev iránti bizalmát”, értsd: küldjenek még több pénzt.
VÍZ FÖLÖTT TARTVA
2014 óta az IMF 13 milliárd dolláros hitelkeretet nyitott, míg az EU 2020-ig legalább 11 milliárd euró hitelt és támogatást ígért. A különböző jogcímeken érkező pénz nagy részét az ukránok lejáró tartozásaik törlesztésére fordítják, hogy országuk víz fölött maradjon. Északkeleti szomszédunk ugyanis – Törökországhoz hasonlóan – rövid lejáratú hitelekre szorul, így adósságcsapdában vergődik. A nagyjából nyolcvanmilliárd dolláros államadósság tizede öt éven belül válik esedékessé, ám a friss külföldi pénz csak lassan érkezik.
Brüsszel ugyanis jól tudja, hogy a Kijevnek küldött összegek nagy része eltűnik a korrupciós csatornákon keresztül, ám ezt a haladó sajtó és az Európai Parlament balliberális pártjai valahogy nem nagyon firtatják. Annál inkább szóvá teszik ezt a kutatók és agytrösztök, mint a Centre for European Policy Studies (CEPS) egy korábbi jelentésében, amelyben viszont csak részeredményeket konstatált.
A legtöbb reform csak papíron létezik, vagy annak megvalósítását a kormányzati politikusok és szervek elszabotálják. A CEPS korábban Grúziát állította kedvező példaként az EU elé, ahol közvetlenül a rózsás forradalom után alakították át az állami intézményeket, és így sikerült visszaszorítani a korrupciót. Moldovában ezzel szemben sokáig csak annak örültek, hogy az új vezetés Moszkva helyett immáron Brüsszelre figyel, amit az uniós adófizetők pénzéből háláltak meg, minden érdemi eredmény nélkül.
A BEFAGYOTT KONFLIKTUS
Ukrajna példája inkább a moldovaira hasonlít. Porosenkóék is nagy európainak és atlantistának állítják be magukat, ám az ezzel kapcsolatban elvártakból alig valósítanak meg valamit. Ezt persze látja Brüsszel, ám északkeleti szomszédunkban is versenyt kell futni az oroszokkal, az amerikaiakkal és a kínaiakkal, így inkább azt csinálják, mint Erdoğan Törökországával a migránsegyezmény kapcsán: tenyérből etetik Kijevet, a pénzt apránként folyósítják, így remélve (és zsarolva ki) újabb reformlépéseket.
Mint azt fent már jeleztük, az országot leginkább geopolitikai jelentősége értékeli fel. Moszkva és a Nyugat 2013/14 fordulóján vetélkedett Ukrajnáért, végül a Majdan téri eseményekkel a Nyugat nyert, amit a Kreml a már Moldovában és Grúziában is „bevált” recepttel kontrázott, s egy befagyott konfliktussal akarja megakadályozni a „közeli külföld” országainak teljes nyugati integrációját. Kijevi olvasatban az orosz agresszió értékes forrásokat von el a reformoktól és a jóléti intézkedésektől, ezért sem tudnak sokat javítani az életszínvonalon.
A GÁZFEGYVER
Az olajár pont az ukrán konfliktus idején zuhant a hordónként ötvendolláros szintre, ami igencsak megviselte a döntően olajbevételre épülő szaúdi, iráni és orosz költségvetést. Ukrajna persze az energiahordozók exportja miatt is fontos, hiszen Kelet-Közép-Európa pont a szovjet időkben épült vezetéken keresztül kap gázt, ráadásul térségünk ötven-hetven százalékban orosz gázt használ.
Putyin elnök Helsinkiben azt mondta, hogy Moszkva bizonyos feltételek megléte esetén 2019 után is szállítana Ukrajnán keresztül Közép-Európába. A kritériumokat nem részletezte, azt már mi tesszük hozzá, hogy ilyen feltétel lenne, ha nem lehetne megkerülni északkeleti szomszédunkat. Az oroszok ugyanis nem szívesen fizetnének évi két-három milliárd dollár tranzitdíjat Kijevnek, és azt sem bánnák, ha az ukránok nem az ő tranzitvezetéküket dézsmálnák, hanem drágán kellene gázt venniük, ami csak növelné a lakosság terheit és a Nyugat-barát kormánnyal szembeni elégedetlenséget.
A Déli Áramlat 2014. decemberi leállítása után felértékelődött a gőzerővel épülő Északi Áramlat II. vezeték, amelynek a kapcitása nagyjából kiváltja az ukrán tranzitot. Brüsszel – amerikai nyomásra – ellenezte a déli gázcsövet, ám az északival szemben halkabb a kritika. Berlin azzal érvel, hogy itt nem államok, hanem energiacégek közötti megállapodásról van szó, ami ott sántít, hogy e vállalatokban jelentős állami tulajdonrész található.
ALTERNATÍVÁK
Az ukrán konfliktus tehát az ütközőzóna birtoklásának a kérdései mellett legalább annyira szól energetikai szempontokról is. A helyzetet bonyolítja, hogy az amerikai kongresszus tavaly nyáron óriási többséggel elfogadott egy törvényt, amely megtiltja új orosz és iráni energiaprojektek támogatását, így növelve közvetve az energiahordozók árát s teremtve piacot az amerikai palaolajnak és -gáznak.
Az ukrán tranzit kiesése komolyan átrendezné térségünk gázpiacát, így az érintett országok valószínűleg más alternatívák után néznének. Adná magát az elvetélt Nabucco és Déli Áramlat helyett a déli gázfolyosóban egy új vezeték, amely Törökországon keresztül vagy a Fekete-tenger alatt érkezne az EU határához. Románia, Ciprus, Szíria és Izrael tengerpartjához közel is találtak földgázt, így onnan is jöhetne ez az energiahordozó. A Krk-szigeti LNG-terminál kiépítése megnyitná a katari, amerikai, algériai vagy más afrikai cseppfolyósított gáz útját térségünkbe.
Ukrajna megkerülésével a tranzit terén jelentősen csökkenne Kijev geopolitikai súlya és mozgástere. Kijevnek az üres soviniszta lózungok mantrája helyett ezen kellene elgondolkodnia, és szomszédaival már most alternatívák megvalósításán lenne szükséges dolgoznia.
