Amikor az etióp kormányzat elhatározta, hogy a keleti országrészben nagyszabású infrastrukturális beruházásokat hajtanak végre, tudták, hogy ehhez tömegeket kell majd rákényszeríteni a költözésre, mivel a tervezett projektek útjában komplett települések állnak. Európában és az Egyesült Államokban azonban hiába kerestek befektetőket: a Nyugat ugyanis kemény feltételeket akart szabni. Pénzt csakis akkor adtak volna, ha Etiópia nem sérti meg a térségben lakók emberi jogait. Mivel a kormányzat nem kért a megkötésekből, inkább Kínához fordult. Az ázsiai óriás pedig gond nélkül megadta a kért pénzügyi segítséget.
Az elmúlt években sok hasonló esetre került sor. Peking ugyanis időközben az afrikai gazdasági élet főszereplője lett. A fekete kontinensen igazán az ezredforduló elején erősödött meg a jelenlétük, a terjeszkedésüknek a gazdasági válság pedig csak újabb lökést adott. A földrész országai ugyanis pénzszűkében voltak, Kína pedig hajlandó volt óriási kockázattal is hitelezni a helyi projekteket, mivel tudták, hogy cserébe komoly befolyást szerezhetnek Afrikában. A hosszú lejáratú hiteleken alapuló kereskedelmi szerződésekkel ugyanis magukhoz láncolhatják a feltörekvő államokat. Első körben a pekingi pénzcsapok főleg Angolában, Kongóban, Etiópiában, Kenyában és Szudánban nyíltak meg. A távol-keleti óriást az olajipar mellett eleinte főleg a bányászat érdekelte. Elvégre a kontinens roppant gazdag ásványkincsekben. Csak Ghánában a becslések szerint a föld alatt mintegy 460 milliárd dollár értékben található bauxit. Kína nem is olyan rég le is csapott ennek a hatalmas készletnek az öt százalékára. A bányászat során ugyan le fogják tarolni a helyi őserdő egy részét, s emiatt egy veszélyeztetett majomfaj is a kihalás szélére kerülhet, de ez a feleket nem igazán hatja meg. Fontos leszögezni: Afrikának nemcsak hogy óriási nyersanyagtartalékai vannak, de ráadásul a szubszaharai régióban – mivel a térség politikailag nem éppen stabil, és nagy a szegénység – errefelé számos még feltáratlan lelőhely is akadhat. Ez a föld egyetlen olyan része, ahol még komoly felfedezésekre lehet számítani.
De Peking a bányavásárlások mellett időközben a földrész ingatlanos beruházásaiban is komoly súllyal jelent meg: vagyis a kikötők, repülőterek, iskolák, stadionok, hidak és kórházak építésébe egyaránt beszálltak. De már jelen vannak a telekom- és az agrárszektorban is. A projekteket többnyire a Bank of China, az Export-Import Bank of China, a Kínai Fejlesztési Bank és a Kína‒Afrika Fejlesztési Alap finanszírozza. Már ott tartunk, hogy jelenleg több mint tízezer kínai tulajdonban lévő cég található a kontinensen; köztük néhány óriást is találunk, mint a Shandong Steelt. A Csinanban bejegyzett vállalat évente 21 millió tonna acélt állít elő.
Látszólag tehát Afrika és Kína jól egymásra talált. Ezt a képet erősíti maga a tény is, hogy rengeteg miniszteri szintű találkozó van, ahol az afrikai politikusok rendre elmondják, mennyire támogatják a pekingi politikát. De információink szerint a színfalak mögött már nem ilyen jó a hangulat: a fekete földrészen sokakat zavar, hogy Kína sokszor kizsákmányolja a helyi embereket. A vállalataik általában a helyi fizetésekhez képest is roppant alacsony béreket adnak, sőt van, hogy nem is hajlandók foglalkoztatni a helybélieket, inkább a kínai börtönökből hoznak bűnözőket, akik tömegével dolgoznak a bányákban és az építkezéseken. Az már csak apróság, hogy az ázsiai óriás a hitelezett projekteknél sokszor kiköti, hogy a kivitelezésnél kínai cégeket kell megbízni. De nemrég Nigériával kötöttek például egy egészen sajátos üzletet: a Guineai-öböl partján fekvő ország 4,5 milliárd dolláros kölcsönt kapott, húszéves lejárattal. Az összeget munkagépekbe és az öntözés fejlesztésébe fektethetik, viszont a vásárolt eszközök csak kínai gyártmányok lehetnek.
Hogy még szorosabbra fonják a kapcsolatukat Afrikával, a pekingi vezetés úgy döntött, kereskedelmi heteket is tartanak néhány célországban. Ghánával indult a sor még tavaly, s azóta Marokkóban, Kenyában, Etiópiában, valamint Dél-Afrikában is tartottak ilyen többnapos rendezvényeket, amelyeken főleg kínai termékeket mutattak be. Így például élelmiszereket, vegyi árukat, bútorokat, ruházati kellékeket, textil- és kozmetikai árukat. Az érdeklődés minden alkalommal óriási volt.
De a lakosság mellett a hadseregek is egyre több pénzt hagynak Kínánál: annyira, hogy az ázsiai óriás már több fegyvert szállít a térségbe, mint az Egyesült Államok.
A puskák és pisztolyok mellett pedig Peking egyre több katonát is küld. A párt hivatalos álláspontja szerint segíteni akarnak az afrikai országoknak a terrorizmus elleni harcban, ezért tavaly 2500 kínai rendőrt és katonai szakértőt vezényeltek a térségbe: az erőik már Dél-Szudánban, Kongóban és Elefántcsontparton is jelen vannak.
Mindez azonban szinte semmi ahhoz képest, hogy Kína 2016-ban a Vörös-tenger partján, az afrikai Dzsibutiban már az első tengerentúli katonai bázisát is létrehozta. Az 590 millió dollárból elkészült tábor a bennfentesek szerint csak a kezdet: azt suttogják, hogy újabb bázisok települnek majd. A következő valószínűleg Namíbiában.
A tendenciákat elnézve nemcsak az egyértelmű, hogy Kína komoly befolyást akar szerezni Afrika fölött, hanem az is, hogy a Nyugat ez ellen nemigen tud mit tenni. (Arról, hogy Európával miként fűzik egyre szorosabbra a kapcsolataikat, bővebben lásd a Kína Európában – veszély vagy lehetőség? című cikkünket).
A KÍNAI–AFRIKAI KAPCSOLATOK SZÁMOKBAN
Kína 2000–14-ben 86 milliárd dollárnyi hitelt adott a fekete kontinens országainak
Tavaly az ázsiai óriás 94,7 milliárd dollár értékben exportált Afrikába. A korábbi évhez képest ez 2,7 százalékos növekedést jelent
Peking az első tengerentúli katonai bázisát Dzsibutiban építette fel, átváltva 590 millió dollárért
