Az idei európai választási szuperév eseményei közül a francia voksolás a legfontosabb, ez határozza meg a legjobban az öreg kontinens és az EU jövőjét. Ennek jelentőségével csak egy erre az esztendőre előre hozott olasz parlamenti választás vetekedhet.
ELVESZTEGETETT ÉVTIZED
Mi sem igazolja jobban e tétel érvényességét, mint az április 23-i első és a május 7-i második forduló két fő esélyesének programja; ők győzelmük esetén merőben más irányba fordítanák az unió és az eurózóna sorsát.
A szavazás jelentősége abban rejlik, hogy az EU második legerősebb gazdaságaként Franciaország Európa egyik beteg embere, hiszen komoly strukturális nehézségekkel küzd. Az euró túl erős a franciáknak, Sarkozy elnök óvatos reformjait a szocialista Hollande visszacsinálta, így újabb öt év ment veszendőbe. Eközben a rekordmagas szintű, 10 százalék körüli munkanélküliség sem csökken, különösen a fiataloknál nagy probléma ez.
Amerikához hasonlóan komoly gond az ipar elvándorlása, a kieső hagyományos munkahelyeket és technológiákat az ország északi és déli részén nem tudták újakkal pótolni. A francia gazdaság nagyjából ott tart, mint a 2008-as válság idején, azaz elvesztegettek egy évtizedet.
Az idő pedig fontos tényező, hiszen Európa felett tornyosulnak a viharfellegek. Anglia kilépett az EU-ból, s Amerika felé kacsingat. Németország sokadszorra a legerősebb kontinentális gazdasági és politikai hatalom, amit hagyományosan Franciaországnak kell(ene) ellensúlyoznia. Berlin és Brüsszel mélyítené az uniós integrációt, ami az eurózóna perifériájának és az átlagpolgárnak eddig sem hozott túl sok jót.
A korábban Rothschild-bankárként is dolgozó, 39 éves Emmanuel Macron pedig pont erre vállalkozna. Franciaország jövőjét az EU-n belüli „mag-Európában” látja, amihez strukturális reformokra lenne szükség. A 48 éves Marine Le Pen ezzel szemben még az idén népszavazásra bocsátaná az euróövezetben maradás kérdését, és kellő támogatás esetén frankra váltaná a GDP közel 100 százalékát kitevő államadósságot. Ez a ma ismert közös pénz és unió végét is jelentené, beleértve az integráció motorját adó német–francia megbékélés és tandem kimúlását.
Marine Le Pen a Nemzeti Front vezetőjeként sikeres „cukiságkampányt” folytatott, amelynek a hitelesítésére még pártalapító édesapját is kizáratta a pártból. „Ugyanazok a hazugságok, mint az apjánál!” – Macron egy tv-vitában ügyesen összemosta szülőt és lányát. Le Pent sem kell félteni, ő azzal vádolja ellenfelét, hogy Merkel alkancellárja akar lenni, és nem Franciaország elnöke. Ezt a vádat próbálja Macron gyengíteni, aki a minap úgy nyilatkozott, hogy a 2000-es évek elején elfogadott német megszorító csomagot szerinte nem lehet alkalmazni Franciaországban. Pedig ráférne a francia gazdaságra – teszik hozzá a strukturális reformokat váró piaci elemzők.
A tucatnyi induló ellenére eddig kétesélyes kimenet (Le Pen vagy Macron győzelme) immáron négyesélyesre bővült. A tévéviták során a mérsékelt jobboldali François Fillon és a baloldali Jean-Luc Mélenchon is javítani tudott az eredményén, s hátravan még az április 20-i, utolsó televíziós disputa.
Ezzel két inkább mainstream (Macron és Fillon), illetve két outsider (Le Pen és Mélenchon) jelölt emelkedett ki a mezőnyből. Miközben a választók 30 százaléka még mindig bizonytalan, sokan a szavazói vándorlást indikáló másodlagos pártpreferenciákból akarják kiolvasni, hogy Ausztria és Hollandia után vajon most lesz-e „Trump-hatás”.
KOMPROMISSZUMOK KORA?
Az Economist című brit hetilap az 1780-as évek megismétlődését látva egyenesen új „atlanti forradalomról” beszél, amelyben Trump, Farage és Le Pen szedi szét az EU-t, ami Putyin Oroszországának sem lenne ellenére. A Nemzeti Front nem kapott francia bankhitelt, ezért egy orosz–cseh pénzintézettől vett fel 9 millió eurót
a kampányra. Sokan keresik a párhuzamokat, leginkább Mélenchon és az amerikai demokrata Bernie Sanders között. A 65 éves Jean-Luc Mélenchon harminc esztendő után, 2008-ban lépett ki a Szocialista Pártból, és most nagy elégtétel lenne neki, ha megelőzné jelöltjüket, a 8-10 százalékos támogatottságú Benoît Hamont. Ehhez Mélenchon radikális baloldali programot hirdet; ő is a „gazdagokat” fizettetné meg, évi 400 ezer euró jövedelem felett 100 százalékos adóval. Felmondaná a CETA-megállapodást, és pacifistaként kiléptetné Franciaországot a NATO-ból.
Sanders tavaly meg tudta szólítani az amerikai fiatalokat. Nem csoda, ha Mélenchon is olyan unortodox ötletekkel jön elő, mint a 35 órás munkahét 32 órásra csökkentése, ami reményei szerint új munkahelyeket teremtene. A munkaidő kérdése a 63 éves François Fillon programjában is szerepel, aki a 62 éves Sarkozyvel szemben szerezte meg a republikánus jelöltséget. Fillon a 17 esztendeje bevezetett heti 35 órás munkaidőt a közszférában heti 39 órásra növelné.
A mezőny fura figurája az 50 éves Philippe Poutou, aki autógyári munkásként vezet egy új antikapitalista pártot. „Nem vagyok a család része!” – közölte, s öltöny helyett pólóban jelent meg a tévévitán, és nem is fényképezkedett a többiekkel.
Akárki is nyeri az elnöki székért zajló versenyt, meg kell várnia a júniusi parlamenti választás eredményét. A francia politikai rendszerben ugyanis nem szokatlan az úgynevezett cohabitation (társbérlet), amikor az elnök pártjának nincs többsége a nemzetgyűlésben. Így kénytelen kompromisszumok mentén kormányozni.
