– Tíz – a kereskedelem, a fogyasztóvédelem, a mezőgazdaság, a foglalkoztatás, az infrastruktúra és a művelődés területét is felölelő – megállapodást kötöttek a magyar és a szerb kormány miniszterei a negyedik együttes ülésükön. Míg Belgrád az európai uniós csatlakozás felgyorsításában és a gazdasági reformokkal kapcsolatos tapasztalatszerzés terén számít Budapest segítségére, Magyarország a migránsválság kezelésében folytatott együttműködésért mondott köszönetet déli szomszédjának. A kereskedelem terén mindkét fél nagy lehetőséget lát az előrelépésre. A kormányülésen ezúttal is jelen volt Pásztor István. Elégedett a találkozó eredményével?
– Nem tartom túlzásnak, amit felidézett a magyar–szerb viszonyról. Ez elhangzott Nišben, a 2016-os kormánycsúcson is. És azóta még intenzívebb a kapcsolat. Az, amit nap nap után látunk akár kormányzati, akár gazdasági vonatkozásban a közös jövőtervezésről, alátámasztja az állítás létjogosultságát. Mint minden diplomáciai eseménynek, ennek a találkozónak is voltak szimbolikus üzenetei, de amit én ennél is fontosabbnak tartok, az az, hogy egyre több témafelvetés és megállapodás van, a valós problémamegoldás zajlik protokolláris üzenetek helyett.
– Sokszor elhangzott ezeken a kormánycsúcsokon az ön neve, amikor a korábbi szerb miniszterelnök, Aleksandar Vučić jelenlegi államfő vagy Orbán Viktor magyar kormányfő szólt a kapcsolatok felfelé íveléséről, illetve hátteréről. Mennyi munkába került a két nép közötti történelmi megbékélés elérése, az, hogy a szerb fél elismerte az 1944–45-ös, jugoszláv partizánok által elkövetett délvidéki magyarellenes atrocitásokat, s megtörtént az áldozatok előtti főhajtás? Tulajdonképpen ezzel vette kezdetét a viszony javulása.
– Mindez természetesen óriási munka volt, de nem hiszem, hogy egy vagy akár néhány személyhez lehetne kötni a sikert. Egy folyamat ez, amely a mai napig tart, egyre sikeresebb, szélesebb keretei vannak. Egyetértek, az áttörés pillanata valóban 2013 nyarán volt, a vajdasági, csúrogi közös államfői kegyeletadás jelentette ezt. Fontosnak tartom azonban azt is, hogy a világháborús események megvitatását követően a kormányok és a minisztériumok között intézményes kapcsolat jött létre, amely szavatolja a megkezdett folyamat továbbvitelét.
– Mit jelent a vajdasági magyar közösség számára a kapcsolatokban bekövetkezett kedvező változás? Jobb helyzetbe került-e, mint a többi határon túli magyar közösség?
– A szomszédos országok kiegyensúlyozott együttműködésének mindig a polgárok a haszonélvezői. Magyar–szerb vonatkozásban kijelenthetem, hogy a vajdasági magyarok, de a magyarországi szerbek is az elsődleges haszonélvezői a jó államközi viszonynak. Sok olyan megállapodás van, amely elsősorban bennünket, vajdasági magyarokat érint. Persze, tudom, vannak, akik fintorognak egy ilyen megállapítás hallatán, mert mindig akadnak, akiknek a konfliktus felelne meg jobban. Nem szeretnék hangzatosan párhuzamot vonni közöttünk és a többi határon túli magyar közösség között, az azonban látható, hogy ránk – ellentétben sok más magyar nemzetrésszel – már nem veszélyforrásként tekintenek Szerbiában. Emlékszünk még azokra az időkre, amikor nálunk is ez volt a jellemző, nem olyan régen volt. Ezért fontos a változás, ezért kell örülni neki, ezért kell megbecsülni azt. Az ember nem lát a jövőbe, addig szükséges építkezni, haladni, erősödni, ameddig ilyen állapotok uralkodnak. Még akkor is, ha azt látom, hogy hosszú távúnak ígérkezik a jó együttműködés Magyarország és Szerbia között.
– A történelmi megbékélés egyik alapja a 2012 augusztusában létrehozott magyar–szerb akadémiai vegyes bizottság történelmi tényfeltáró munkája a világháború alatti és utáni időszakról, a tömeggyilkosságok magyar áldozatainak a számáról. Hol tart ma ez a munka, vannak-e információi annak lezárásával kapcsolatban?
– Remélem, most már nagyon rövid időn belül bemutatják az eredményeket. Az az érdekünk, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, s a levéltári és egyéb adatokat mielőbb nyilvánosságra hozzuk. Nem az én hatásköröm a részletekről beszélni, de tudom, hogy a történészek munkája befejeződött. Ez nem jelenti azt, hogy mindenről mindent tudunk, de a feltárásnak a bizottságokra vonatkozó része lezárult.
– Egy meglehetősen markáns gazdaságfejlesztési program indult el két éve a Vajdaságban magyarországi forrásokból, először 50 milliárdos, később 65 milliárd forintosra bővített kerettel, amilyenre nem volt még példa a Kárpát-medencében. Hogyan fogadta a magyar támogatási rendszert a szerb hatalom?
– Nem vagyok a szerb kormány tagja, ám erről szintén alkalmam volt az utóbbi együttes ülésen is néhány percben beszélnem. Köszönetet mondtam a magyar kormánynak a fejlesztési támogatásért, de a szerb döntéshozóknak is, amiért egyetlen politikai akadályt sem gördítettek a megvalósítása elé.
– Hol tart ma a megvalósítás?
– Az elmúlt bő két évben több mint húsz pályázatot írtunk ki három körben, nagy érdeklődés övezte valamennyit. A vajdasági magyar gazdálkodók megerősödését hozták ezek a források. Ez nem azt jelenti, hogy ebből az összes gondot meg tudtuk oldani, de rengeteget segíthettünk. Most vagyunk a kivitelezés kétharmadánál. A körvonalazott célokat meg tudjuk valósítani, a magyar kormány szavatolta a kereteket ehhez, s a szerb társadalom sem fogja megváltoztatni a hozzáállását. Eddig hétezer sikeres pályázónk volt. Ha a családjaikat, a foglalkoztatottjaikat is figyelembe vesszük, állíthatjuk, hogy több tízezer ember egzisztenciáját erősítette meg ez a program. Nem számoltam ide a még elbírálásra váró 180 közepes méretű vállalkozást, s persze a jövőbeli támogatottakat sem, hiszen február végéig új pályázatok is megjelennek. Hamarosan a beszállítókat mozgásba hozó kiírásokat is közzéteszik, ebben magyarországi cégek szintén érdekeltek lehetnek. Azt reméljük, hogy a hároméves ciklus lezárása után folytathatjuk a fejlesztéseket; már készül például a vajdasági magyar turizmusfejlesztési stratégia, amely a következő állomása lehet ennek a történetnek. Néhány pályázatot szívesen továbbvinnénk; a házvásárlási támogatás iránt például mindig nagy volt az érdeklődés, a szülőföldön maradásban ez fontos szerepet játszhat.
– Magyarország országgyűlési választás elé néz. Milyen álláspontra helyezkedett a VMSZ?
– Ahogyan 2014-ben, majd a 2016-os kvótareferendum alkalmával, most is szavazásra buzdítjuk az erre jogosult vajdasági magyarokat. Az előző hónapokban felhívtuk a figyelmüket arra, hogy a magyar állampolgárság önmagában nem elég a voksoláshoz, tehát nyilvántartásba kell vétetniük magukat a Nemzeti Választási Irodánál, és a segítségükre voltunk a regisztrációs nyomtatványok kitöltésében, amennyiben ezt igényelték. Senkit sem kényszerítünk persze semmire, nem léptük túl egy milliméterrel sem azokat a törvényes kereteket, amelyek között mozogni lehet. Normális választási kampányt szervezünk a Vajdaságban – meggyőződésem, hogy ezt sem ellenzi majd a szerbiai vezetőség, ahogyan korábban sem tette. A választás fontosságára hívjuk majd fel az emberek figyelmét, s arra fogjuk biztatni őket, hogy a Fidesz–KDNP listája mellett döntsenek. Tiszta lelkiismerettel tesszük ezt, hiszen a Fidesz és a VMSZ között egy több mint egy évtizedes stratégiai partnerség létezik. Otthon aztán mindenki azt ikszeli be, akit jónak lát. Mi elmondjuk a véleményünket, közöljük, miben látjuk a fejlődés lehetőségét, de nyomást senkire sem kívánunk gyakorolni.
– Aggasztják-e az olyan kijelentések, amelyek ismét elvitatják a szavazati jogot a határon túli magyar állampolgároktól?
– Nem különösebben. Két okból sem: egyrészt nincsenek döntéshozó pozícióban az ilyen véleményt megfogalmazók, másrészt tisztában vagyok vele, hogy egyesek a kampány hevében, a szavazatszám maximalizálása reményében képesek efféle megosztó kijelentésekre.
NÉVJEGY
Törökkanizsán született, 1956-ban
Iskoláit Szabadkán végezte, egyetemi oklevelet 1980-ban, az Újvidéki Egyetem Jogi Karán szerzett
1988-ig vállalati jogász volt a szabadkai Sigma-gyárban
1988 és 1995 között a szabadkai Közgazdasági Kar Informatikai Intézetének igazgatójaként tevékenykedett, majd vállalkozó lett
1994 óta a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) tagja, 2007 óta annak elnöke
1992–2000 között a szabadkai községi (járási) képviselő-testület tagja
1996–2004-ben a vajdasági tartományi képviselőház (újvidéki parlament) képviselője volt
1996–2000-ben szövetségi (belgrádi) parlamenti képviselőként tevékenykedett
1999 és 2002 között az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács (szerbiai magyar kisebbségi önkormányzat) tagja, az intézőbizottság elnöke volt
2000–2004-ben a tartományi végrehajtó tanács alelnöke (miniszterelnök-helyettes), 2008-ig privatizációs titkára (tárcavezetője), majd 2012-ig a gazdasági titkára volt
2012 óta a tartományi képviselőház elnöke
