Merkel kancellár eltaktikázta magát, túlságosan hitt a mainstream tehetetlenségi nyomatékában. Elméletileg minden adott volt a jó szerepléshez, hiszen a média és a nagykoalíciós pártok – akarva-akaratlanul – követték a CDU kampánystratégiáját. Azt hirdették, hogy a németek olyan jól élnek, mint még soha, alacsony a munkanélküliség és nőttek a reáljövedelmek. Ez persze csak felületesen igaz, hiszen valóban többen dolgoznak, ám ugyanannyi időt, mint korábban, azaz leginkább az atipikusan foglalkoztatottak száma ugrott meg. A kölcsönmunkások, önfoglalkoztatók és részmunkaidősök azonban már jellemzően nem a korábbi 20, 30 vagy 50 eurót keresik óránként, hanem a minimális kilencet. A nagyvárosok csillagászati lakbéreihez viszont óránként legalább 12 euróra lenne szükség.
TÖMEGES LECSÚSZÁS
A reálbérek igazából csak az elmúlt években indultak emelkedésnek, ám ez leginkább az alacsony energiaáraknak és inflációnak, s nem a „GroKo”, a nagykoalíció politikájának köszönhető. A Figyelő munkatársa a CDU berlini kampányközpontjában fültanúja volt egy beszélgetésnek, ahol egy német átlagpolgár arról panaszkodott, hogy három gyermeket nevelt fel, de úgy érzi, az a fejlődés, amelyről Merkel beszél, elment mellette, és esélye sincs arra, hogy belátható időn belül ő vagy pályakezdő gyermekei úgy éljenek majd, mint a családjuk korábban. Három aktivista sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről.
A tömeges lecsúszás persze nem ma kezdődött. A szocdem Gerhard Schröder kancellár Agenda 2010 programja már 15 éve felszámolta a szociális piacgazdaságot. A migránsválság azonban új dimenzióba emelte a szociális kérdést, hiszen a probléma „arcot” kapott. A Merkel által beengedett egymillió migráns konkurensként jelent meg a nagyvárosi bérlakásokért, segélyekért, óvodai és iskolai férőhelyekért zajló versenyben. A németek ráadásul gondolkodó emberek, és egymillió új „honfitárs” láttán amiatt is aggódtak, hogy a maximum 20 százalékában dolgozó migránstömeget is nekik kell évtizedekig eltartani, a jövő már-cius-tól beinduló családegyesítés révén érkező további legalább egymillió érkezőről már nem is beszélve.
VIZES LEPEDŐ
A nagykoalíció pártjai ezeket az aggodalmakat negligálták. Azt hitték, elég lesz Erdoğant, Trumpot vagy Orbán Viktort szidni a médiában, az AfD-t a „náci” sarokba tolni, s megint minden rendben lesz.
Az egyébként unalmas kampány a szeptember 3-i tévévita után vált érdekessé, amikor kiderült, hogy a szocdem párt jobboldaláról érkező kihívó, Martin Schulz és Merkel kancellár politikája között nincs érdemi különbség. Schulz ráadásul a társadalmi igazságosság középpontba emelésével magára húzta a vizes lepedőt. Olyan kérdést feszegetett, amelyre nem ő, hanem a középosztály szemében a liberális FDP, míg a lecsúszástól félő alsó rétegeknél az AfD és a Balpárt adott vonzóbb választ. A koalíciós találgatások már a választás estéjén elindultak. Érthető, ha a szocdemek szívük szerint az ellenzéket választanák, és nem kopnának tovább Merkel mellett junior partnerként. Matematikailag még az úgynevezett „Jamaica” szövetségnek van esélye, a CDU/CSU a Zöldekkel és a Liberálisokkal is kormányozhatna, ám a CSU és a Zöldek teljesen mást gondolnak a migrációról, míg a Liberálisok az eurónál húznák be a kéziféket. (A CDU jelképe a fekete szín, a Liberálisoké a sárga, a Zöldeké a zöld – ezek így együtt Jamaica nemzeti színei.)
MACRON SZÁMLÁJA
A választás után sokan elhúzódó koalíciós tárgyalásokra számítanak, ami az EU legerősebb államát egy konfliktusos időszakban bénítaná meg. Németország nagy feladat előtt áll, bár erről a kampányban vajmi keveset lehetett hallani. Macron francia elnök kedden már be is nyújtotta a számlát; tíz pontjából az eurózóna elmélyítése, a közös költségvetés és pénzügyminiszter Berlin számára több okból is teljesíthetetlen. Strukturális reformok és valódi szankciómechanizmus nélkül Berlin nem nyithat „közös bankszámlát” az euróövezet adósságban úszó perifériájával. A Macron által vezetett déliek azonban eddig nem jeleskedtek sem a népszerűtlen reformokban, sem a már elfogadott (költségvetési) szabályok betartásában.
A francia elnök követelése ráadásul szerződésmódosítás nélkül nem valósítható meg, amit Berlin elkerülne. A németek nem nyitnák ki Pandóra szelencéjét. Az eurózóna Párizs által elképzelt elmélyítése ráadásul az északi és a keleti tagállamok rovására történne, ám Németország nem adhatja fel ezeket a piacait. Nem csoda, ha Juncker bizottsági elnök az unió helyzetéről szóló beszédében finoman ugyan, de már előre elutasította a francia terveket.
A német szocdem párt ezért jönne jól Merkelnek a kelletlen stratégiai partner francia kormány pacifikálására, hiszen Sigmar Gabriel gazdasági miniszterként kiválóan megértette magát akkori francia kollégájával, Emmanuel Macronnal. Kérdés, hogy az SPD feláldozza-e magát a német Európa-politika oltárán, és visszakullog-e a nagykoalícióba meggyengült junior partnernek.
MÉLYREPÜLÉSBEN A CSU
Miközben Berlin az EU egyben tartásán dolgozik, addig odahaza már a választási eredmény kiértékelése zajlik. Leginkább Münchenben, ahol az 1949 óta egyedül kormányzó CSU eredménye most először csúszott 40 százalék alá. A párt csak látszólag ment szembe Merkel migránspolitikájával, egyetlen fenyegetését sem váltotta be. A Soros-tervbe illeszkedő, évi 200 ezer fős kvótát ráadásul a csak Bajorországra vonatkozó programba száműzték, így Franz-Josef Strauß országában az uniópártoktól jobbra meg tudott kapaszkodni egy 12 százalékos nemzeti konzervatív erő. A CSU a jövő szeptemberi tartományi választáson aggódhat többsége megőrzése miatt, hiszen mindent ennek a célnak rendeltek alá.
A német választást az osztrákok és az olaszok is éberen figyelték. Ausztriában október 15-én lesz a voksolás. Az AfD előretörése „antifasiszta” szavazatokat hozhat az osztrák Zöldeknek és Liberálisoknak, míg az euró körül kiújuló vita jövő tavasszal az olasz 5 Csillag Mozgalomnak kedvez.
