Száz évvel ezelőtt, 1918 karácsonyán zavaros és elkeserítő viszonyok uralkodtak az első világháborút éppen elveszítő, pontosabban a vesztesek oldalán befejező Magyarországon, szükség volt a megszülető Krisztusba vetett bizalomra. A népköztársaságot már kikiáltották, a tanácsköztársaságot még nem. A minden irányból a kis- és a nagyantant fenyegetéseivel szembenéző, hivatalosan még nem megcsonkított új állam vezetője ekkor az egyre népszerűtlenebb Károlyi Mihály volt, aki folyamatosan veszítette el a kontrollt az események felett. Helyzetkép: a magyar haderő szétesőben, akárcsak az államigazgatás, a szomszédos államok pedig sorra hirdetik ki a függetlenségüket, egyúttal érvényesítik területi igényeiket.
Miután nem sokkal azelőtt a cseh Masaryk Prágában letette az államfői esküt, december 24. különösen szomorú nap lett Magyarország számára: ekkor vonult be a román hadsereg Kolozsvárra, éppen hetven évvel azután, hogy 1848 szentestéjén Bem tábornok elfoglalta a császáriak és románok által megszállt várost. Ezzel a románok megsértették a belgrádi fegyverszüneti egyezményt, ám a győztes nagyhatalmak persze jóváhagyták a rablóhadjáratot. Pedig pár nappal korábban, 22-én a Magyar és a Székely Nemzeti Tanács, ellensúlyozva a december elsejei gyulafehérvári deklarációt, éppen Kolozsváron, a demokratikus Magyarország keretein belül határozta meg Erdély hovatartozását, minden nemzet számára egyenjogúságot és autonómiát adva. Hiába.
De mi történt eközben a fővárosban? A Pesti Hírlap de-cem-ber 24-i, keddi száma kormányválságról, pontosabban Lovászy Márton kultuszminiszter lemondásáról számolt be, aki azonban csak követte „elődjeit”, és maga sem az utolsó volt a kabinetből távozók sorában. Az újság címlapon hirdette egyszerre az említett deklaráció nyomán, hogy Erdély nem akar elszakadni Magyarországtól, valamint azt, hogy a román kormány lefoglalja az ottani bányákat. Írtak arról is, hogy a függetlenségi párt „országos szervezkedő gyűlésén” Károlyi miniszterelnök, miközben lényegében ellenséges katonák trappoltak Budapest felé, programot hirdetett, és arról értekezett, hogy ő csak egy pacifista, demokratikus, mély szociális tartalommal teli radikális politikára kapható. Az esemény kapcsán a Budapesti Hírlap úgy cikkezett, hogy talán nem ezek a napok a legalkalmasabbak a háborús felelősség folyamatos felemlegetésére, a közeljövő nagyobb figyelmet érdemelne. A Világ vezércikkírója azonban maximálisan osztotta az akkor kormányon lévők vízióját, miszerint „számoljunk le a nemzeti nagyzolással”, majd furcsa bizonyossággal a magyar hiba megismétlésének nevezte, hogy a csehek a „fegyverek erejére támaszkodnak”. Mint kiderült, részükről aligha volt ez hiba.
Előzőleg ugyanis Hock János, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke bejelentette: „Soha többé nem fogjuk mondani, hogy fegyverbe, magyar, azt fogjuk mondani, hogy munkára, magyar!” A gyűlés végül táviratot írt Wilson amerikai elnöknek, csatlakozva az „örök béke és humanizmus apostolának” a békepontjaihoz. Meg is lett az eredménye ennek a „pacifizmusnak”.
Ugyanezen lapszám számolt be amúgy arról a nem túl vidám karácsonyi hírről is, hogy a budapesti gázgyárnak már csak néhány napra való készlete van, s ha az elfogy, kénytelenek elzárni a csapokat. Talán kevésbé fájó korlátozás, de mégis érzékelhető változást jelentett a pestiek életében, hogy a beszámoló szerint „három hét óta újból heti 24 helyett ismét csak 14 előadást” tarthatnak a mozgóképszínházak, úgy, hogy szembe kell nézniük a teljes zárással. Az érintettek, vagyis a tulajdonosok persze tiltakoztak, s részben azzal magyarázkodtak, hogy őket elkerülte a kegyetlen halálos kór, a nagy háborút követően a lakosságot szinte megtizedelő spanyolnátha.
Borítófotó: Kislány karácsonyfával. Egy pillanatnyi meghittség a káosz idején
