A keleti országrészben már több mint négy éve tartó, tízezrek életét követelő és milliós nagyságrendű belső migrációt kiváltó fegyveres konfliktus, a gazdaság mélyrepülése, a nemzeti valuta, a hrivnya elértéktelenedése, a vízummentesség bevezetésével felerősödő kivándorlási hullám, az energiahordozók árának folyamatos emelkedése – ezek a kérdések foglalkoztatják az ukrán átlagpolgárt. Mindeközben a jövő évi elnök- és parlamenti választás közeledtével a kormány hurráoptimizmusa ellepi a központi médiát, de azért egyelőre megjelennek valós elemzések is.
Nemrégiben az Ukrajinszka Pravda online kiadvány tette közzé a svájci Credit Suisse Group AG 2018-as Global Wealth Reportját, amely az állampolgárok magánvagyonát vizsgálja a világ 140 országában. Északkeleti szomszédunk az egy főre eső átlagos összeg alapján a lista 123. helyén szerénykedik 1563 dollárral, Kenya, Banglades és Lesotho mögött, közvetlenül megelőzve Tádzsikisztánt, Zambiát és Szíriát. Mindeközben az ország a lakosság összvagyonát tekintve 55 milliárd dollárral a 80. pozíciót foglalja el.
Még inkább elgondolkodtató az ötvenmillió dollárnál nagyobb magánvagyonnal rendelkező személyek számának alakulása: az idén 135 multimilliomost regisztráltak a világ egyik legszegényebb államában. A keleti régió gazdasága szó szerint romokban hever, a vagyonosok viszont a háború ellenére (sokak szerint éppen ezért) egyre többen vannak – 2017-ben még csak 115-en voltak. Így a gazdagok számát tekintve Ukrajna az 53. globálisan. Sőt, a Forbes által a világ leggazdagabb személyeiről közzétett idei rangsorban hét olyan ukrán oligarcha szerepel, akinek a magánvagyona meghaladja az egymilliárd dollárt.
Az ellenzék ostorozza ugyan a kormány és a parlamenti többség gazdasági, valamint szociális politikáját, de többnyire megmarad a populista lózungok és ígéretek szintjén. A fentebb említett tényeket nem hangsúlyozzák, hiszen Ukrajnában nem ideológiák mentén működnek a pártok, azokat különböző gazdasági és politikai érdekcsoportok alkotják. Az egyetlen kivételt talán csak a mind népszerűbb soviniszta, vegytiszta szélsőjobbos nézeteket a zászlajukra tűző erők jelentik, amelyeknek a törvényhozásban jelenleg csupán néhány egyéni képviselőjük van.
Az ország irányítói minden erejükkel azon vannak, hogy 2019-ben megtarthassák a hatalmukat. Így – részben kifogva a szelet az ellenzék vitorlájából – ők maguk lettek a nacionalizmus szószólói, a nemzeti kisebbségek immár sorozatos jogfosztásának, a velük szembeni provokációknak a kitervelői és végrehajtói. Ezt a feltételezést Pavlo Klimkin külügyminiszter legutóbbi ungvári látogatása során határozottan visszautasította, s párbeszédre szólította fel a kárpátaljai magyarokat. Mintha ők lennének a felelősök az ellenük gerjesztett hangulat eszkalációjáért. Mintha nem a kárpátaljai magyar közösség szorgalmazná az érdemi dialógust már több mint egy éve, amikor a megkérdezésük nélkül Kijevben elfogadták a diszkriminatív oktatási törvényt. És azóta is minden kisebbségellenes fellépést szóvá tesznek, anélkül, hogy hallgatna valaki rájuk. Klimkin párbeszédre felszólító nyilatkozatának a hitelességét megkérdőjelezik a múlt héten Kárpátalján kihelyezett (majd a botrány kipattanását követően gyorsan eltüntetett) óriásplakátok, amelyeken a magyarság vezetőit szeparatistáknak titulálták. Pont az a három ember került plakátra – Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, kijevi parlamenti képviselő, Barta József, a Kárpátaljai Megyei Tanács első elnökhelyettese, a KMKSZ alelnöke, továbbá Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora, a megyei tanács oktatási bizottságának elnöke –, aki a legtöbbet tesz az ukrán–magyar párbeszéd és a régióban élő nemzeti közösségek békés egymás mellett élése érdekében. Mint már számos esetben, a hatalom, a rendőrség, a titkosszolgálat most sem tudott semmiről, mintha nem egy európai országban, hanem a harmadik világban történne mindez.
