Közhely, de igaz: amikor Fukuyama 1989-ben megírta A történelem vége című könyvét, szinte mindenki abból indult ki, hogy a hidegháború befejeződésével az összeomló keleti tömb a többpárti demokrácia és a piacgazdaság által idővel felzárkózik Amerika és Nyugat-Európa fogyasztói társadalmai-hoz és szociális piacgazdaságaihoz. Azóta már tudjuk, hogy nem így történt.
RETTEGNEK A LECSÚSZÁSTÓL
Míg az Elbától keletre leginkább a felzárkózás lassú tempójára érkezik a legtöbb panasz, addig a folyótól nyugatra az életszínvonal romlása és a társadalmi mobilitás csatornáinak a beszűkülése a fő téma. Miután Kelet-Közép-Európából sok vendégmunkás dolgozik nyugaton, a többség az ő szemüvegükön át látja az ottani helyzetet, ami torz képet mutat. Mi most megpróbálunk egy amerikai átlagpolgár szemüvegén keresztül tekinteni a globalizálódó világra.
Donald Trump milliárdosként érzett rá arra, ami milliónyi amerikait már régóta foglalkoztat: nevezetesen már csak a felső egy százalék gazdagodik, míg a többség, beleértve a középosztályt, egyre rosszabbul él, vagy egyenesen retteg a lecsúszástól. Az Egyesült Államok esetében a 2007–09-es pénzügyi válság volt a vízválasztó.
Korábban ugyanis az volt a szokás, hogy az amerikai átlagcsalád hitelből vett egy lakást vagy házat mondjuk 100 egységnyi pénzért, amelynek értéke idővel felment 150 egységre. Ebből képesek voltak kifizetni a régi hitelt és újat felvenni. Az értéknövekedés a családoknál jelent meg.
A millennium után eluralkodó optimizmus jegyében azonban mindenki gyors bővülést várt, így a bankok gyakran túlértékelten, példánknál maradva 150 egységért adták azt a lakást vagy házat, amely valójában továbbra is csak 100-at ért. Ebben a modellben a nyereség a banknál jelenik meg, míg az átlag amerikai család adósrabszolgaságba kerül, hiszen a tartozás gyakran a foreclosure (a jelzálogjog érvényesítése) után is megmarad.
ELADÓSODÁS
A másodlagos jelzálogpiaci válság pont erre a folyamatra épült. A jó és a rossz követelésekből gyúrtak egy átlagos vagy inkább jó minősítésű csomagot, amelyet már el lehetett adni a növekvő hozamokhoz szokott és ilyenekben reménykedő befektetőknek. A MarketWatch összesítése szerint 2009 és 2013 között évente akár kétmillió jelzáloghitelt is felmondtak, ami legalább ennyi (amerikai) álom összeomlását is jelenti.
Barack Obama idején folytatódott a Fed „mennyiségi könnyítése”, ám a globalizáció csúcsra járó szakaszában a termelési szektor munkahelyei inkább az USA-ból kifele vándoroltak. Új munkahelyek jellemzően a szolgáltató szektorban jöttek létre, és a hiányszakmákon kívül dolgozóknak általában minimálbért fizetnek csak. Nyugaton egyre többen beszélnek velük kapcsolatban a szolgáltatóipar új proletariátusáról.
Az amerikaiaknak persze marad menekülési útvonal, nevezetesen a hitelkártya, amellyel át lehet vészelni a hó végét. Ez viszont drága mulatság, hiszen ezek átlagkamata már egy éve is 16 százalék volt. Egy friss összesítés szerint 2017 első negyedében már 171 millió amerikai zsebében lapult hitelkártya, amelyeken összesen 12,73 ezer milliárd dollárt tartottak nyilván, ami túlszárnyalta a válság előtti szintet.
Egy átlagos egyesült államokbeli háztartásnak ugyanebben az időszakban 16 000 dollár hitelkártya-adóssága mellett még 180 000 dollár jelzálog-, 30 000-es autó- és akár 50 000-es diákhitele is lehetett. Bár az újévi fogadalmakkal minden év elején csökken a hitelkártya-tartozás, ám összességében nézve még mindig igen nagy.
NINCS JÖVŐ
A fenti számokat látva nem csoda, ha a tavalyi elnökválasztás demokrata jelöltjei között jól szerepelt Bernie Sanders vermonti szenátor, aki a diákhitelek kamatának a csökkentésével és a minimálbér erőteljes megemelésével kampányolt. A mostani modellben ugyanis rengeteg amerikai fiatal a hitelből elvégzett egyetem után csak 12-15 dolláros óránkénti minimálbérért talál munkát, amiből nem tudja sem a tartozását visszafizetni, sem saját önálló életét elindítani.
Az amerikai jegybank, a Fed New York-i irodájának a kutatása szerint az adósságon belül csökkent a jelzáloghitel aránya, ezt az is mutatja, hogy az utóbbi esztendőkben átlagosan már „csak” évi félmillió jelzáloghitelt mondanak fel. A másik oldalon azonban nagyot nőtt az autó- és diákhitelek aránya. E -mögött azonban egyesek azt vélik, hogy a f-iatalok a diákkölcsönök megnövekedett összege és kamatterhe
miatt nehezebben vásárolnak saját lakást vagy házat.
Az is aggasztó, hogy már 2016 végén több mint hatmillió adós késett 90 napnál tovább a törlesztéssel, ami a 2007–09-es válság előtti szintre emlékeztet. A figyelmeztető jelek sora azonban még messze nem ért véget. A Fed arra is rámutat, hogy egyre több hatvan évnél idősebb amerikai szintén hitelkártya- vagy autó utáni adósságot görget maga előtt. Ez annak fényében furcsa, hogy korábban a felső korhatár 59 esztendő volt. Az idősek eladósodását az teszi érthetővé, hogy az egyre tovább élő átlag amerikainak csak ötezer dollár megtakarítása van nyugdíjas éveire, ami nem nevezhető soknak.
NÉHÁNY JÓ HÍR
A különböző hitelek törlesztése tehát sok pénzt vesz ki az amerikaiak zsebéből, de ott vannak az egészségügyi kiadások is, amelyek értéke tavaly átlagosan 9500 dollár volt a 2012-es 7700-zal szemben. Sok középosztálybeli családban ráadásul a biztosító csak önrész mellett vagy egy bizonyos éves összegen felül téríti az orvosi ellátás költségét. Volt olyan amerikai, aki emiatt inkább még a biztosító költségére december 30-án megműttette a térdét, hogy január elseje után ne neki kelljen fizetni a teljes költséget.
Vannak azért jó hírek is a tengerentúlról. Az adósok és a bankok tudatossága sokat javult az előző krízis óta. Immáron a tartozók majdnem fele jó bonitású, míg a minimális jövedelmű vagy rizikós adósok aránya egynegyed alá csökkent.
