A múlt hét végén tartott G7-csúcsról minden bizonnyal az marad meg az emlékezetben, hogy Donald Trump nem volt hajlandó aláírni a zárónyilatkozatot. Az 1976-ban létrejött szervezetben erre még soha nem volt példa. Az Egyesült Államok elnökének nem tetszett, hogy a vendéglátó szerepét is betöltő Justin Trudeau kanadai kormányfő – amúgy a többi tagállammal egyetértésben – kritizálta az amerikai büntetővámokat.
A SZANKCIÓK ELLEN
A Québec közelében megrendezett találkozón azonban volt egy ennél sokkal fontosabb momentum is. Trump felvetette, hogy a G7-csúcsokra vissza kellene engedni Oroszországot. Emmanuel Macron francia elnök szerint ehhez először minimum annyi lenne szükséges, hogy Moszkva betartsa az ukrán helyzet rendezését célzó minszki megállapodást. (Amelyet egyébként Kijev sem tart be.) Általános megrökönyödésre azonban Giuseppe Conte frissen kinevezett olasz miniszterelnök támogatta az amerikai javaslatot. Oroszországot 2014-ben, a Krím félsziget elfoglalása után zárták ki az akkor még G8-nak nevezett csoport csúcstalálkozóiról, amelyeken a világ legfejlettebb nyugati hatalmai vesznek részt, valamint Japán. Az olasz kormányfő két megbeszélése között Twitter-üzenetben közölte, hogy támogatja Trumpot. Donald Tusk, az Európai Parlament elnöke és Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság vezetője, a két megbeszélés résztvevői azonban nem kommentálták Conte bejelentését. Tusk később közölte: a G7-nek rengeteg feladata van anélkül is, hogy ezekbe Oroszországot bevonnák. Hozzátette, hogy az EU vezetői más formában tartják a kapcsolatot Moszkvával. Ilyen például a kö-zelmúltban tartott szentpétervári gazdasági fórum, amelyen részt vett Emmanuel Macron is. Trump javaslata és az olasz kormányfő bejelentése egyértelműen azt célozza, hogy csökkenjen a Moszkvára nehezedő diplomáciai és szankciós teher. Conte az USA támogatásával nyomás alá helyezte a szintén olasz Federica Mogherinit, az EU külügyi főképviselőjét is. A Liga és az 5 Csillag által létrehozott új kormány programjának első tervezetében még szerepelt, hogy az Oroszország elleni szankciókat „azonnali hatállyal fel kell függeszteni, a későbbi verziókból azonban már kihagyták. Conte a múlt héten, miniszterelnökként tartott első parlamenti beszédében hangsúlyozta: Olaszország továbbra is elkötelezett tagja kíván maradni a NATO-nak. Hozzátette viszont, hogy támogatják a büntetőintézkedések visszavonását, főleg azokat, amelyek az orosz civil társadalmat sújtják. Róma egyelőre nem döntött arról, hogy milyen álláspontot képvisel az e hónap végén tartandó uniós csúcson, amelyen a Moszkvát sújtó szankciók további sorsáról szavaznak a tagállamok. A büntetőintézkedések ellen való fellépéssel Trump újabb éket vert az EU-ba. Az amerikai elnöknek láthatóan jólesett Conte támogatása, közölte is, hogy meghívja a Fehér Házba.
NEM KOCKÁZTATNAK
Az olasz kormányfő megnyilvánulása jelzi, hogy Róma az eddigieknél aktívabb külpolitikát kíván folytatni. Erre elsősorban az EU-n belül lenne szüksége. Az új kabinetnek két fő célja van: fellendíteni a gazdasági növekedést és korlátozni a mediterrán térségben a migrációt. Utóbbi témában már látszanak is a határozottság jelei: Matteo Salvini belügyminiszter lezáratta az olasz kikötőket a migránshajók elől. A kampány során előjött az eurózónából való kilépés megszavaztatása, erre azonban valószínűleg nem kerül sor. Az Eurobarometer egy közelmúltban készült felmérése szerint az olaszoknak csupán a 30 százaléka elégedetlen az euróval, a választásokon győztes 5 Csillag támogatói között ez az arány 40 százalék. A voksolás után három hónappal nagy nehezen összeálló új kormány ennek alapján nem fog megkockáztatni egy népszavazást. Borítékolható viszont, hogy a külpolitikai aktivitás jegyében határozottabban lépnek fel Brüsszellel szemben – a háborút azonban várhatóan kerülik majd. Valószínűleg megpróbálják az adósságplafon megemelését, hogy nagyobb állami költekezéssel segíthessék a gazdasági bővülést. Adócsökkentésre is lehet számítani – ez választási ígéret volt –, ami szintén a büdzsé hiányának növekedéséhez vezet. A római kabinet rugalmasságát ugyanakkor jelzi, hogy a kampányban tett néhány ígéretről ma szó sem esik. Ilyen például a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése vagy a munkanélküli-segély folyósításának meghosszabbítása két évre. A célok megvalósítására két út kínálkozik. Az egyik egy mérsékelt fiskális expanzió, amely azonban így is konfrontációhoz vezet majd Brüsszellel, viszont leveszi a napirendről az olasz államcsőd veszélyét. Ugyanakkor ha Rómában nagyobb mértékű állami költekezésről döntenek, felvetődhet az euróövezetből való kilépés kérdése. Ennek társadalmi költsége azonban olyan nagy, hogy nem valószínű, hogy megkockáztatják. Így várhatóan a hagyományos „olasz út marad: a folyamatos egyensúlyozás a költségvetési deficit és az államadósság finanszírozóinak tűrőképessége között. Az euró- és EU-szkeptikus kormány ezzel két legyet ütne egy csapásra: demonstrálná, hogy nekik Brüsszelből nem diktálnak, ugyanakkor elkerülné a teljes pénzügyi krízist.
SZERÉNY TÖBBSÉG
A külpolitikai konfrontációt vállalva a belpolitikai egyensúlyt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Az új kabinetnek csupán hatfős többsége van az olasz törvényhozás felsőházában, amelynek jóvá kell hagynia a büdzsét. (Itt felsejlik egy tradicionális olasz kormányválság lehetősége is.) A mérsékeltebb fiskális lazítás mellett szól egy nagyon egyszerű érv: a piac büntet, az EU nem. Brüsszel már hosszú ideje figyelmen kívül hagyja a nagy tagországoknál az uniós költségvetési szabályok megsértését. (A németeknél 2002–03-ban volt erre példa, a spanyoloknál a közelmúltban. A franciáknál szintén a 2000-es évek elején és a közelmúltban is.) Az olaszokkal sem tettek-tesznek kivételt, Brüsszel meghagyja ezt a kis győzelmet Rómának.
Borítófotó: Giuseppe Conte olasz miniszterelnök. A piac büntet, az EU nem
