NÉMET VÁLASZTÁSOK
Németországban három pártelnök politikai karrierje függ a megegyezés sikerétől. Angela Merkel sokat veszített a népszerűségéből, már csak pártja, a CDU, valamint a Zöldek szavazóinak a többsége szeretné őt felelős pozícióban látni. Pártján belül nincs ugyan látható riválisa, ám a tagság mellett már egyre több parlamenti képviselő is visszahúzná a spektrum jobboldalára a CDU-t, amelynek Merkel egyre inkább a ballasztjává válik. A pártból az ő kancellársága alatt színtelen-szagtalan képződmény lett, amely most sem jelentkezik önálló arcéllel. Tagjainak mintha minden mindegy lenne, csak Merkel maradhasson a posztján.
A CSU-ban sem jobb a helyzet. A 68 éves bajor miniszterelnök, Horst Seehofer szívesen újrázna októberben, ám ötven év körüli trónkövetelői már megfosztották a pártelnöki tisztségtől, és szívesen vennék át a legjobban fejlődő német tartomány vezetését is. A GroKo-tárgyalások kudarca maga alá temetné Seehofer politikai jövőjét, így nem csoda, hogy amikor az SPD és a CDU az egyeztetések sikeréről beszél, Münchenből rögtön árnyalják a képet.
Így volt ez akkor is, amikor Martin Schulz, a szociáldemokraták elnöke a puhatolózó tárgyalások utáni pártkongresszuson egyes kérdések újratárgyalását ígérte, mire ennek lehetőségét a CSU és idővel a CDU is rögtön kizárta. Engedmények nélkül pedig nehéz lesz lenyomni a népszerűtlen GroKót a tagság torkán. Schulz három ponton ígért változtatást.
MIGRÁNSMAXIMUM
Az SPD balszárnyának az igazságtalan német egészségügyi rendszer reformja lenne a legfontosabb. Jelenleg csak a nyolcmillió privát biztosított és családtagjaik kapnak azonnali ellátást, míg az állami betegbiztosítók páciensei heteket, hónapokat várnak egy nem életmentő vizsgálatra vagy beavatkozásra. A szocdemek korábbi, egységes betegbiztosításról szóló követelése a múlté, most már csak a „szegények és gazdagok ellátórendszerének” igazságossá tételéről beszélnek.
Felpuhult a migránsok családegyesítésének a követelése is. A CDU és a CSU a múlt év végén arról állapodott meg, hogy ezentúl már csak évi kétszázezer főt engednek be Németországba. Az uniópártok ebbe beleszámolnák a hatvanezer kiskorú és a 320 ezer átmeneti oltalomban részesült menedékkérő famíliájának a tagjait. Utóbbiaknál ráadásul további évekre fel is függesztenék a folyamatot, míg a szocdemek külön számolnák a családegyesítést.
A puhatolózási tárgyalásoknál előzetesen abban állapodtak meg, hogy egyértelműen az uniópártok álláspontja érvényesül, és ezentúl évente maximum 180–220 ezer új menedékkérőt engednek be. A családegyesítésnél is a szigorúbb olvasatot fogadták el, kiskaput csupán a „méltányolható” esetek jelentenének.
A harmadik követelés a határidős munkaszerződések limitálására vonatkozik, ám itt sincs nagy mozgástér. Gerhard Schröder szocdem kancellár Agenda 2010 néven bevezetett reformjai tették lehetővé az atipikus foglalkoztatási formák elterjedését. Ez versenyelőnyt hozott ugyan a német gazdaságnak, ám lecsúszást és elszegényedést a németek immár negyven százalékának. Az előző nagykoalíció a kölcsönmunkások foglalkoztatását például úgy „szigorította”, hogy most már csak kilenc hónapot dolgozhat valaki egy munkakörben és munkahelyen ilyen státuszban, utána már főállásba kellene venni. Annyi változott, hogy most kilenchavonta rotálnak a kölcsönmunkások a gyárak között.
ELLENZÉKBŐL KÖNNYEBB LENNE
Martin Schulz tehát nincs jó helyzetben. A választás éjszakáján kategorikusan elutasította a nagykoalíciót, ezzel a lakosság és a szocdem párttagság körében népszerű kijelentéssel akarta menteni politikai karrierjét. A németek a korábbi, más pártokkal folytatott koalíciós tárgyalások alatt is rendre azt hallották az SPD-től, hogy ők bizony értik a szavazók szavát, s ellenzékbe vonulnak.
A párt és a német demokrácia is valóban ezzel járna a legjobban, hiszen a 2005 utáni két nagykoalíció erősen megtépázta a CDU és az SPD népszerűségét, ráadásul mindkét formáció támogatottsága tovább apad.
Ellenzékben a szocdemek kívülről tudnák szociálisabbá tenni a neoliberális gazdaságpolitikát követő berlini kormányt, s nem a bevándorlásellenes és rendszerkritikus AfD lenne az ellenzék legnagyobb politikai ereje, azaz idővel a CDU esélyes váltópártja.
Martin Schulz Brüsszelből Berlinbe igazolása óta a lehető legrosszabb döntéseket hozza. Most azzal borzolja a közvélemény kedélyét, hogy korábbi kijelentéseivel ellentétben esetleg mégis kormánytag kíván lenni. Nem nagyon van más lehetősége, hiszen a frakcióvezetői posztot már átengedte Andrea Nahlesnek, a párt erős asszonyának. Sigmar Gabriel korábbi gazdasági, jelenlegi külügyminiszter pedig szívesen maradna bársonyszékében. Schulznak nyolc általánossal, érettségi nélkül pedig nem nagyon marad más tárca, így ha nem lesz kormánytag, kisodródik a politika centrumából.
A tárgyalások most ismét a nehéz témákkal kezdődnek. A minimumnyugdíjat például hét év alatt akarják felemelni, ám a babyboom-generáció pont azután vonul vissza, így a mostani kompromisszum csak erre az átmeneti időre szólna. Az adóreformnál sem jobb a helyzet. Az átlagadózónál alig maradna havi 50-100 euróval több, és a GroKónak már újabb ötletei vannak a polgárok zsebében maradó pluszpénz elköltésére, az például mehetne az újonnan bevezetendő autópályadíjra.
PESTIS VAGY KOLERA?
Ezek láttán nem csoda, ha a legtöbb német nem támogatja a GroKo ötletét, bár ahogy a németek mondják, leginkább a pestis és a kolera közül választhatnak. A mostani tárgyalások kudarca után már csak a KoKo, a koordinált koalíció, avagy egy új választás lehetősége marad. Előbbi európai és világpolitikai szinten elhúzódó bizonytalanságot, utóbbi a tavaly szeptemberivel közel azonos eredményt hozna. A felmérések szerint a CDU kevéssé, az SPD jobban veszítene a támogatottságából, s a 10 százalék körüli pártok sem tudnának érdemben erősödni. Most mindenki a három párt elnökét nézi, hogy vajon tudnak-e kezdeni valamit ezzel a megoldhatatlannak látszó dilemmával.
Borítófotó: bohóc a szociáldemokraták idén januári kongresszusán. A németek többsége nem támogatja az újabb nagykoalíciót
