A 2008-ban kitört pénzügyi válságot a közvélemény a közgazdászok nyakába varrta. Félig-meddig jogosan, hiszen ki mást lehetett volna hibáztatni? A politikusokat? A globalizációt? A pénzügyi felügyeleteket, amelyek a piacra engedték az olyan bonyolult konstrukciókat, amelyeket talán maguk sem értettek? A Lehman Brothers csődje, az amerikai, majd a globális pénzügyi közvetítő rendszer megroppanása után világossá vált, hogy a világ nem olyan lesz a továbbiakban, mint addig volt.
A bizalom roppant meg, és ennek hatásai napjainkig érezhetők. A világ nagy központi bankjai soha nem látott összegeket öntöttek a piacokra, hogy fenntartsák a likviditást, legyen elegendő pénz a rendszerben ahhoz, hogy ne törjön ki még nagyobb pánik. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve éppen befejezni készül gigantikus gazdaságélénkítő kötvényvásárlási programját. A Fedet jókora csúszással követő Európai Központi Bank szintén készül monetáris élénkítésének visszafogására. A világ nagy jegybankjai – és a kisebbek is, köztük a magyar – alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. Új típusú eszközöket alkalmaznak – sikerrel. Megszűnt a korábbi éles határvonal, a központi bankok körében általánossá vált, hogy gazdaságpolitikai célok érdekében is tevékenykednek.
DOGMÁK
Az amerikai és az európai gazdaság egyaránt növekedési pályán van. Mi akkor a probléma? A dogma. Két közgazdászcsoport, a Rethinking Economics és a New Weather Institute a reformáció 500. évfordulóján 33 tézist „szögezett ki” a London School of Economics kapujára. A kezdeményezés támogatói között a legjobb egyetemek professzorai is szép számmal megtalálhatók. (Szóval nem arról van szó, hogy maroknyi heves lelkületű közgazdász meg akarja váltani a világot.) Érvelésük szerint a közgazdaságtanon belül nemkívánatos intellektuális monopólium alakult ki. Az oktatást, kutatást, a szakpolitika-alkotók részére nyújtott tanácsadást és a nyilvános vitákat a neoklasszikus szemléletmód uralja. Számos más megközelítés, amely értékes információkkal szolgálhatna, marginalizálódott és kiszorult a közgazdaságtani gondolkodásból. Ez nem azt jelenti, hogy az egyik teória jobb, mint a másik, hanem annak az elvnek kell érvényesülnie, hogy a tudományos előrehaladás csak viták útján lehetséges. A közgazdaság-tudományon belül ez a vita elhalt. További vádpont, hogy az általánosan elfogadott irányzat képtelenné vált az önkorrekcióra. Hitté változott, elvesztette tudományos jellegét.
RACIONÁLIS?
A neoklasszikusnak nevezett közgazdaságtani irányzattal kapcsolatban a leggyakoribb ellenérv az, hogy túlságosan absztrakt. Erősen matematizált modellekkel próbálja meg leírni a valóságot, és ebből von le a jövőre vonatkozó következtetéseket, előrejelzéseket. Önmagában ezzel nem is lenne probléma. „A meteorológusok és az aerodinamikával foglalkozó szakemberek is egyre bonyolultabb modelleket használnak – mégsem ülünk fel kevesebb bizalommal a repülőgépre” – jegyzi meg Virág Barnabás, a Magyar Nemzeti Bank monetáris politikáért és közgazdasági elemzésekért felelős igazgatója egy tanulmányában. A neoklasszikus megközelítés lehetővé teszi, hogy a gazdaságot formalizált, konzisztens rendszerben írjuk le – ez nagy eredménye. A gond ott kezdődik, amikor öncélúvá válik a matematizálás, a modellalkotás.
A különböző tudományágak a felvilágosodással hihetetlenül erős eszközt kaptak a kezükbe. A racionalitást. Thomas Hobbes, a nagy angol filozófus túlzás nélkül korszakalkotó gondolata volt, hogy amit „matematizálunk”, racionalizálunk, azt meg is tudjuk ismerni. Sőt, csak azt tudjuk megismerni. A természet megismerhető, ha matematikai eszközökkel írjuk le. Az emberi viselkedés előre jelezhető, ha az embert racionálisan cselekvő lényként fogjuk fel. Így a „modern” tudományok racionális embert tételeznek fel, mert így tudják matematizálni, megismerhetővé tenni a folyamatokat.
Ebből a gondolatból ered a társadalom mint konstrukció, mint megállapodás, szerződés révén létrejövő entitás. (A nép szerződik a vezetővel, a politikai elittel, átruházza rá a hatalmat, cserébe az megteremti a biztonságot és a jólét feltételeit.) És ebből a gondolatból ered az a feltételezés is, hogy a társadalom alakítható, (át)tervezhető, megváltoztatható. Ennek a szörnyűségeit milliók tapasztalták meg a XX. században. (De ezért persze ne Hobbesot, Rousseau-t vagy a közgazdászokat tegyük felelőssé.)
POLITIKAI CÉL
Ugyanakkor hétköznapi tapasztalat, amelyet aztán az orvostudomány, a pszichológia kísérletek ezreivel igazolt, hogy az ember nagyon is hajlamos arra, hogy nem racionális megfontolások alapján határozzon. Sőt, döntéseink nagy része mindenféle racionalitást nélkülöz. Így egy magára valamit is adó tudomány kénytelen figyelembe venni az emberi irracionalitást. Így van ez a közgazdaságtan esetében is. A 33 tézis megalkotói részben e mellett érvelnek, ezt hiányolják a fősodor közgazdasági dogmáiból.
Első és legfontosabb tézisük, hogy a gazdaság céljáról a társadalomnak kell döntenie. Így a gazdaság törekvése, a követett gazdaságpolitika iránya valójában politikai cél. Ebben az értelemben nem gazdaságpolitikáról, hanem politikai gazdaságról kell beszélnünk. A politikától, a politikai céloktól független gazdaság nem létezik. Illúzió azt gondolni, hogy a közgazdaságtan értékmentes lenne. Ugyanígy illúzió az is, hogy létezik „független szakember”, aki elő- és értékítéletektől mentesen lenne képes képzeletbeli mikroszkópja alatt vizsgálni a társadalmi folyamatokat. (A téma iránt érdeklődő olvasóinknak melegen ajánljuk Paul Feyerabendnek A szakember vigasztalása és A módszer ellen című zseniális művét, ezek a modern tudományok és a hozzájuk kapcsolódó dogmák problémáival foglalkoznak.)
A tudományok képviselői évszázadok óta vitatkoznak azon, hogy mi számít tudománynak. Amióta a modern tudományokat egyre jobban áthatja a matematika, az az objektivitás illúzióját kínálja. Ahogy egy fizikai kísérletnél is nyilvánosságra kell hozni annak körülményeit, a használt eszközöket, úgy a társadalomtudományokban szintén nyilvánosaknak kell lenniük az értékeknek. Többek között erre is szólít fel a 33 tézis.
KELLŐ SZERÉNYSÉG
A tudomány egyik legfontosabb jellemzője az interdiszciplinaritás. Magyarra lefordítva ez azt jelenti, hogy egy adott tudományág problémáit nagyon gyakran egy teljesen más területről érkező gondolat, eredmény oldja meg. Az egyes tudományágak megtermékenyítik egymást. A 33 tézis megszövegezői – többek között – ezt szorgalmazzák. Nyitott gondolkodást, nyílt vitát és kellő szerénységet.
: Luther Mártont ábrázoló figurák Wittenberg főterén a reformáció emlékévének tiszteletére szervezett rendezvénysorozaton. Vajon mekkora hatásuk lesz a mai reformközgazdászok téziseinek?
