A negatív tendenciát a többéves vizsgálatok is megerősítik. A halászok tehát azonos mennyiségű zsákmány kihalászásához jóval több időt töltenek a tengeren, ez pedig természetesen növeli a munkaköltségeket. Mind a szlovén halászati szakma, mind pedig az illetékes uniós főigazgatóság szerint a helyzet aggodalomra ad okot nemcsak az észak-adriai térségben, hanem az egész Földközi-tengeren. Úgy vélik, az akár egy kilométeres mélységbe is elérő hálóikkal elsősorban a nagyobb olasz és horvát halászflották egyszerűen megtizedelték az élővilágot, s bizonyos fajokat már a kihalás fenyeget. A túlhalászás miatt uniós szinten egy kvótarendszer bevezetését is fontolgatják, de ez társadalomgazdasági nehézségeket okozhat.
A fellelhető adatok szerint leginkább a nagyobb méretű halfajokat veszélyezteti a gátlástalan halászat, illetve a szintén nagy károkat okozó környezetszennyezés. Az elmúlt években egyértelműen kudarcot vallott az uniós szabályozás, illetve a halászati szakma, amely, úgy tűnik, abban bízott, hogy az Atlanti-óceánhoz képest melegebb vizű Adrián, illetve a mediterrán térségben jobb az élőlények szaporodási képessége. Ez igaz, csakhogy nem olyan arányban, mint gondolták. A kommerciális halászatra a Földközi-tengerben 31 tengeri állatfaj alkalmas, ebből csak 19 áll rendelkezésre a nagyüzemű kifogásra alkalmas állományban, kilenc faj esetében pedig megállapították: ötszörösen haladja meg a felszínre hozott mennyiség a természetes szaporulatot. Vagyis egyértelműen nem fenntartható halgazdálkodás folyik a régióban, sőt a helyzet sokkal rosszabb, mint a Baltikum térségében, amelyet már tíz évvel ezelőtt „üres tengerként” említettek. Jelenleg uniós szinten a Földközi-tenger halállományának felmérése folyik, s 2020 után várható egy tudományos megalapozottságú kvótarendszer bevezetése, de egyes területeken akár már jövőre betiltanák a nagy rajokban mozgó kékhal (szardella, makréla) halászatát.
Az adriai nagyüzemi halászaton három ország osztozkodik. A legrövidebb, 40 kilométernyi tengerparttal rendelkező szlovénok pedig tartanak a kvótarendszertől, ugyanis akár az is megtörténhet, hogy teljesen kiszorítják őket a nagy horvát és az olasz halászflották. Ettől tartanak egyébként az olasz és a horvát halászmesterek, kisvállalkozók is, akiket az elmúlt két évtizedben felhízott nagyok amúgy is nehéz helyzetbe hoztak.
A szabályozás fogalma egyébként már most is ismert a térségben. Jelenleg még mindig érvényes a tízéves tonhalkvóta, amely meghozta az eredményeit, sőt a bővülő ragadozóhal-állomány a kisebb fajtákat tizedeli. Ennek ellenére az észak-adriai térségbe a tonhal nem jut el, mert még azelőtt kifogják. A fajta fő felvásárlópiaca Japán, ahol egy nagyobb, jó minőségű egyedért akár több százezer eurót is fizetnek.
De vajon mi lehet a megoldás? Az biztos: a jelenlegi rendszer, amely kiszorítja a kisebbeket, nem jó, mert csak a halászok száma csökken, a kihalászott állomány mennyisége nem. Az ipari módon folytatott halászat a legnagyobb akadálya az állomány megújulásának. A fenékre leérő hálók letarolják az élővilágot. Voltak egyébként kezdeményezések, hogy legfeljebb 700 méter mélységig engedélyeznék a halászatot, de eddig sajnos nem volt politikai akarat a szabály érvényesítéséhez, azért is, mert nagy a lobbiereje a nagyiparnak. Pedig a Földközi-tenger nagyjából 300 ezer embernek nyújt megélhetést. Az említett halászok 80 százaléka kicsi, 10 méternél rövidebb bárkákkal dolgozik, és a kihalászott mennyiség negyedét biztosítja. Őket veszélyezteti leginkább az állománycsökkenés. Talán a haltenyésztés és a vadon élő fajták drágulása lesz a megoldás az Adria térségében?
