Már olyat is hallani Zágrábban, Eszéken, hogy a világ focirajongóinak a többsége a horvátoknak szurkolt. Déli szomszédunk öröme ahhoz mérhető, mint amit 1991-ben éreztek az ország függetlenné válásakor, de akkor ezzel párosult a bizonytalanságérzés és a háború okozta szorongás. De a nemzeti érzés, a küzdeni akarás olyan elemi erővel tört fel akkor, mint mostanáig sohasem. Az amúgy megosztott társadalmat a világbajnoki szereplés és a keserédes második hely újra összefogta. 1998-ban, amikor a horvát csapat a harmadik helyen végzett a francia vébén, még sokan a jugoszláv labdarúgás sikereként könyvelték el a bronzot, hiszen például Robert Prosinečki mindkét válogatott színeiben lőtte a gólokat.
A mai „Vatreni” (Tüzes) csapat azonban már a horvát labdarúgó-iskola terméke, küzdőszellem és hazaszeretet jelképe. Az elmúlt hetekben a horvát társadalom és politika egy emberként szurkolt a csapatnak. Kolinda Grabar-Kitarović államfő többször is átlépte a szigorú protokolláris szabályokat, ami csak egyes baloldali portáloknak okozott problémát. Tiniket meghazudtoló örömmel rohant be a válogatott öltözőjébe a gatyában lévő izzadt focisták közé, és ölelgette őket. Piros-fehér pepita mezeket osztogatott a NATO-csúcson, vagy épp az átlagszurkolók között utazott, s biztatta a „tüzeseket”. Ezek a képek bejárták a világot, arról viszont kevesebben tudnak, hogy a zágrábi kormány tagjai is nemzeti mezben üléseztek. Sőt Jellasics bán fővárosi szobrát is kockásba öltöztették.
Az egyes játékosok élettörténete is elgondolkodtató, elég, ha csak a Luka Modrićról előkerült kisfilmre gondolunk, amikor ötévesen a Velebit-hegységben kecskéket terel, egy évre rá pedig a délszláv háború miatt a családjával elmenekül onnan. Van köztük olyan játékos, aki a háború miatt már külföldön született, vagy épp ott nőtt fel, és érett focistává. Amikor azonban választaniuk kellett, a horvát válogatott mellett döntöttek. A hazaszeretet mindent felülírt náluk. Ez adta azt a plusztöltetet, lelki doppingot, amitől a hosszabbításokban is úgy futottak, mint a kezdő sípszó után. A Tüzesek zágrábi fogadtatására piros-fehér pepitába borított különbuszok és -vonatok indultak hétfőn, mert mindenki látni akarta a horvát államiság történetének legnagyobb sportikonjait.
Ami pedig a sok százéves barátságunkat illeti, Eszéken és Zágrábban rengeteg magyarországi szurkoló is ott volt a kivetítők előtt a döntő mérkőzen, hogy együtt szurkolhasson a horvátokkal. A drávaszögi, horvátországi magyarok is horvát nemzeti zászlókkal biztatták a „Vatrenit”.
A fél világ nézte a döntőt, és aki eddig nem tudta volna, hol van ez a csodás természeti értékekkel is megáldott ország, most már könnyedén megtalálja a térképen. A horvát nemzeti tizenegy és szurkolótábora olyan képet nyújtott a világnak erről az alig négymilliós független államról, amelyet pénzzel sosem tudott volna senki elérni.
Egy biztos, ha nem is akar mindenki a horvátoktól focit tanulni, mert a világ nagy klubjaiban zajlik a tökéletes focisták, zsoldosok kinevelése, azt megjegyezheti, hogy küzdőszellem és hazaszeretet nélkül nem lehet nagyot alkotni.
