Carmelo Zuccaro olasz ügyésznek igaza volt. Ő már áprilisban kimondta, hogy lehallgatási jegyzőkönyvek bizonyítják a líbiai embercsempészek és számos, magát civilnek mondó szervezet együttműködését. Utóbbiak hajói fényjelzéseket adnak az előbbieknek, hogy azok milyen irányba indítsák útnak a lélekvesztőket.
A nyugat-balkáni útvonal lezárása után a migráció fősodra átterelődött a Földközi-tenger Líbia és Olaszország közötti részére. Moammer Kadhafi korábbi líbiai vezető évi ötmilliárd euróért lezárta országa határait a migránsok előtt, ám a 2011-es demokráciaexport után az észak-afrikai ország legalább három részre szakadt, s manapság az embercsempészet lett az egyik fő bevételi forrás.
A számok egyértelmű növekedést mutatnak. A múlt évben 183 ezren jutottak tengeri úton Itáliába, míg az idei első fél évben már 85 ezren, ez több mint 20 százalékos bővülés a tavalyi azonos időszakhoz képest. Spanyolországba is többen érkeznek, leginkább a spanyolok észak-afrikai Ceuta és Melilla enklávéján keresztül.
A probléma a tengeri útvonallal van. Olaszország a Mare Nostrum akció keretében már mentett ki a tengerből migránsokat, ám nem tudták vállalni a havi tízmillió eurós költséget.
Az EU ezt követő Triton művelete már csak havi 2,9 milliós büdzsével indult, és az akciórádiuszt is közelebb hozták az olasz partokhoz. A líbiai felségvizek és a Triton, valamint az azt követő Sophia uniós tengeri akció területe közötti részt töltik ki a „civil” szervezetek, amelyek hajói a gyanú szerint már a líbiai partoknál fedélzetükre veszik a migránsokat, hogy átadják őket az olasz partokhoz közelebb cirkáló uniós hadihajóknak, vagy egyenesen valamelyik itáliai kikötőbe furikázzák őket. Ezt hívják sokan mediterrán taxinak vagy shuttle-nak, s ezt állítanák le az érintett olasz kikötők és régiók vezetői.
Az utánpótlás szinte korlátlan. A legnagyobb kibocsátó országok – a 186 milliós Nigéria, a 102 milliós Etiópia vagy a 40 milliós Szudán – lakosainak nagy része 25 évnél fiatalabb. Ez tükröződik a migránsok összetételében is, akiknek a 73 százaléka életerős férfi. Az Itáliába tavaly érkező tömegnek azonban csak a 3 százaléka tekinthető valódi menekültnek, a többiek felszívódnak, vagy az olasz és spanyol narancs-, paradicsomültetvények napszámosai lesznek.
A tengeri akciók eredeti célját, az embercsempészek hajóinak a megsemmisítését nem tudták teljesíteni. A tengerképes hajók már egyébként is elfogytak, az üzleti modell pedig a civil szervezetekkel egészült ki. A szívóhatás nem gyengült, sőt a sikeres átkelés esélyeinek a növekedésével csak erősebb lett. Immáron elég nagyobb gumicsónakokon és más lélekvesztőkön a nemzetközi vizekig eljuttatni a migránsokat, ahol egyébként is arra járó vagy a civil szervezetek által bérelt hajók veszik fel őket.
Az embercsempészek és az ilyen „civil” szervezetek közötti együttműködésre egyre több bizonyíték akad, a hajók GPS-adataitól a partra tett migránsok elbeszéléséig. A szervezettséget és olajozottságot mutatja, hogy csökken a vízbe fulladt emberek száma (ami jó), de közben nő az Európába furikázottaké (ami rossz).
Az embercsempészek és a kvótapártiak közös üzleti modelljének ugyanis pont ebben áll a lényege: aki vízre száll, az nagy eséllyel eljut az öreg kontinensre. Az embercsempészeket ennek anyagi része érdekli, a kvótapártiak a növekvő tömegre és a „humanitárius” katasztrófára, valamint az „európai szolidaritásra” hivatkozva követelhetik sokadszorra a migránsok tagállamok közötti szétosztását.
A Soros-alapítványok által is támogatott berlini Európai Stabilitási Intézet egyenesen azt javasolja, hogy török mintára kössenek egy uniós–észak-afrikai toloncegyezményt. Eddig az érintett országok nem iparkodtak visszafogadni elutasított menedékkérő állampolgáraikat, hiszen minden Európába jutó és ott segélyben részesülő vagy dolgozó afrikai előbb-utóbb utal haza a keresetéből. Egyes afrikai országokba több pénz érkezik már a hazautalásokból, mint az EU – demokráciaexporthoz kötött – támogatásaiból.
Eközben az Olaszországban feltorlódott tömeg elindulna északra, ám Franciaország és Svájc már szigorúan ellenőrzi déli határait. Egérútként marad az októberben parlamenti választás előtt álló Ausztria, amely a Brenner lezárásával fenyegeti Rómát. Az olaszokat sem kell persze félteni. Egy a délszláv háborúk menekültjeire hozott, régen elfelejtett 2001-es uniós jogszabály alapján 200 000 rendkívüli schengeni vízumot adnának ki, hogy a migránsok legálisan is eljussanak Észak-Európába.
Közben már a szintén kampánylázban égő német politikusok is csatlakoznak a magyar és a visegrádi állásponthoz. A német belügyminiszter, Thomas de Maizière májusban már egyenesen uniós határvédelmi misszió kiküldését követelte Líbia és Niger határára. A visegrádiak régóta szorgalmazzák, hogy lehetőleg már Líbiá-ban állítsák meg az újkori népvándorlást, és a tengerből kimentett embereket Európán kívül helyezzék biztonságba, ott hozzanak létre számukra biztonsági zónákat.
A fő törésvonal azonban továbbra is a visegrádiak, valamint Berlin és Brüsszel között van, miközben a többi tagország csendben szabotálja a szétosztási kvótákat. A V4-ek, amennyire lehet, feltartóztatnák az újkori népvándorlást. Berlin égető munkaerő- és demográfiai gondjait oldaná meg az olcsón dolgozók importjával, míg Brüsszel az európai kvótától bürokratikus hatalma kiterjesztését várja.
Közben Líbia sajnos még messze áll attól, hogy stabil központi hatalom irányítsa. Az egymással harcoló zsoldoscsapatok támogatói leginkább az olajkitermelésben és -kereskedelemben érdekelt országok, amelyek nem akarják, hogy a jelenlegi napi félmillió hordós líbiai kitermelés ismét a 2011 előtti, napi kétmilliós szintre álljon vissza. Az olajbevételek stabilizálnák a központi kormányt, amely akár az újkori népvándorlás feltartóztatásának egyik kulcsszereplője lehetne. Addig viszont száguld a mediterrán taxi.
