NÉMET BELPOLITIKA
A nyelvtörőnek is beillő nevű új pártelnök, Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK) ellenzéki vezetőből lett a jelentéktelen nyugatnémet Saar-vidék tartomány miniszterelnöke, így a három aspiráns közül egyedül ő nyert már választást. A belső elégedetlenség leszerelésére Merkel ez év telén kérte fel a pártfőtitkári feladatok ellátására, ami a pártelnökség előszobája. Annak idején ő is így kezdte.
NEOLIBERÁLIS MEGOSZTOTTSÁG
AKK az új pártprogram vitája során körbeutazta az országot, minden fontos alapszervezetben megfordult. Mivel a hatalomból fokozatosan távozó kancellár-pártelnök választottja volt, az utód kiválasztásakor kedvezményezett pozícióba került. A fő kérdés arról szólt, hogy a CDU ki akar-e lépni Angela Merkel árnyékából, vagy sem. AKK a folyamatosságot jelenti, akivel szemben két férfi jelölt volt a bizonytalan alternatíva.
A transzatlanti pénztőke emberének számító Friedrich Merz a gazdasági és pénzügyi elit nyers uralmát hozta volna el, ami tovább növelte volna a már így is nagy társadalmi különbségeket. A Németországban Merz által felügyelt BlackRock a világ legnagyobb be-fek-te-tés-ke-ze-lőjeként hétszázezer német bérlakás tulajdonosa is, és arról híres, hogy ezekből kiutálja a szegény bérlőket, majd a felújított otthonokat drágábban adja ki másoknak.
A BlackRock szívesen alkalmaz volt politikusokat, akik leginkább a magánnyugdíjalapok adókedvezményei mellett lobbiznak. George Osborne korábbi brit konzervatív pénzügyminiszter szintén a vállalat csapatát erősíti, de az embereik ott vannak Macron francia elnök nyugdíjreform-bizottságában is.
Merz azzal a javaslatával sem lopta be magát a küldöttek szívébe, hogy adjanak nagyobb adókedvezményt az öngondoskodást célzó tőzsdei befektetésekre, amivel a saját cégének tette volna a legnagyobb szívességet. Az elit hétköznapoktól való távolságát pedig az a kijelentése mutatta, miszerint napi négy-öt euró megtakarítással már egész szép kis portfóliót lehet felépíteni. A legtöbb német már régen nem tud ennyit félretenni.
A harmadik jelölt, Jens Spahn is a gazdaság embere, így a neoliberális tábor két részre oszlott. A most 38 éves politikusnak nagy jövőt jósolnak, ám ehhez előbb le kellene higgadnia, és a szavahihetőségén is lenne mit javítani. A csikóéveit töltő Spahn huszáros politikai ötleteitől ugyanis rendre visszatáncol, ezért sokan kiforratlannak tartják. Korábban például őszinte vitát követelt az ENSZ migrációs paktumáról, felcsillantva az elutasítás lehetőségét, ám a Bundestagban végül ő is megszavazta azt.
A hamburgi kongresszus elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy jelezze a németeknek: a berlini politika mostantól nem saját magával, hanem az ország égető problémáival foglalkozik. A nagykoalíciós pártok mélyrepülése az elhibázott migrációs politika mellett ugyanis leginkább annak köszönhető, hogy a berlini politikusok szakpolitika helyett előszeretettel foglalkoznak pártügyekkel.
KEVESEBB A NETTÓ
A CDU-kongresszus előtt is arról szóltak a találgatások, hogy Merkel emberei közül Merz pártelnök alatt ki maradhatna meg a vezetésben. Nem csoda, ha a kancellár kegyencei nem akartak idő előtt „Merkel-árvává” válni, és látványosan felsorakoztak a folytonosságot jelentő AKK mögé.
Maga Merkel feltűnően csendben volt, megszólalásával ugyanis csak lelohasztotta volna azt a bimbódzó reményt, hogy még a ciklus vége előtt távozik a hivatalából, és valami változik Németországban. A kongresszus előtti közvélemény-kutatásokban a CDU/CSU pártszövetség támogatottsága kicsit még javult is, a kancellár választói megítélése is kedvezőbb lett. A németek elkezdtek reménykedni, hogy országuk fejlődése végül jó irányba fordul. AKK megválasztásával ez a remény elhalt, sokan a Merkel nélküli merkelizmus kezdetéről beszélnek.
Berlin szakaszhatárhoz érkezett. A korábbi stabil, két százalék körüli éves gazdasági növekedés az autóipar válsága és az export várható gyengülése miatt már nem tartható. A németek „legkedvesebb gyermekének” számító gépkocsik jövője is bizonytalan, az Euro5-ösök mellett sok városból már az Euro6-os dízeleket is ki akarják tiltani. A nagy adó- és járulékterhet a költségvetés és a tb-kassza rekordtöbblete dacára sem csökkentik, a bruttóból egyre kevesebb a nettó.
Németországban nem várható a francia, belga és holland sárga mellényes mozgalomhoz hasonló elégedetlenségi hullám, ám a felszín alatt forr az elégedetlenség. A lakosság ugyanis azt látja, hogy a nyugat-európai államok (főként Dánia és Olaszország) szigorítják a migránspolitikájukat, vagy hogy Macron engedni kényszerült az üzemanyagok adójánál.
MEDDIG MARAD KANCELLÁR?
AKK pártelnökké választásával Németország elszalasztotta a változtatás lehetőségét. Most azt találgatják, hogy Merkel még az EP-választás előtt lemond-e a kancellári székről, ami méltó távozást jelentene, avagy megvárja-e a megmérettetésen várható újabb történelmi támogatottsági mélypontot. Mások a koalíciós szerződésben bíznak, mely szerint félidőnél, jövő szeptemberben a kormánypártok rovancsolnak, s hátha akkor a szocdemek felmondják a népszerűtlen és az SPD számára is támogatásvesztést hozó nagykoalíciót.
Magyarország és a V4-ek szempontjából AKK a brüsszeli és a berlini föderalista politika terén is a folytonosságot jelenti. Szintén azon mesterkedik, hogy miként lehet a német dominanciájú EU-t egyben tartani, és a felülről diktált föderalizációval szemben kritikus országokat például a 7. cikkely szerinti eljárással megrendszabályozni. A migráció terén is marad az „európai megoldásra” törekvés, tovább erőltetik a Frontex és az EASO hatáskörének tervezett kiterjesztését, akár a tagállamok ellenében.
Amit Merkelnek nem sikerült eddig elérni, az a merkelista AKK-nak sem fog jobban menni. Egy gyenge Berlin (és Párizs) mellett persze Brüsszel sem olyan erős, így a ma ismert EU lassabban száguld a szakadék felé.
