– A múlt héten ért véget a Magyar Állami Operaház és a New York-i Balassi Intézet kéthetes fesztiválja az amerikai metropoliszban. Mekkora volt az érdeklődés?
– Elképesztő két héten és egy nagyon bátor vállalkozáson vagyunk túl. Az elején úgy éreztük, hogy a város nem vesz minket komolyan. Viszont amikor azt látták, hogy a világhírű spanyol tenor, Plácido Domingo nemcsak Áder János köztársasági elnök mellett ül ott, a nézőtéren a Bánk bán premierjén, hanem a Virtuózok általunk szervezett koncertjén, sőt annak főpróbáján is, nem volt több kérdésük. Mármint azon kívül, hogy miként csináltuk. Vidnyánszky Attila rendezésében a Bánk bán opera először járt Európán kívül, Káel Csaba pedig egy New Yorkban egykor sikeres darabot élesztett újjá, a Sába királynőjét. Mindkét bemutatót ováció és telt ház fogadta, ódákat zengett róluk a szaksajtó, végül még a Magyarországgal szemben gyakran ellenséges New York Times és Financial Times is. Csakúgy, mint a két rövidebb opera-előadásról, Bartók Bélának az ebben a metropoliszban is mind a mai napig nagy tiszteletnek örvendő Kékszakállújáról és Vajda János Thomas Mann-adaptációjáról. A Magyar Nemzeti Balett által bemutatott klasszikus darabokról, azt hiszem, mindent elmond, hogy kétségbeesetten hívott fel igazgatótársam egy közép-amerikai kulturális intézet éléről: próbáljak már szerezni neki egy jegyet A hattyúk tavára, mert három nappal a bemutató előtt már minden jegy elkelt. Konzul kollégámat ugyanilyen kéréssel kereste meg egy igen jelentős nagyhatalom főkonzulja.
Fényfestés Brooklynban. A magyar komolyzene bevonult Manhattanbe
– Mit tudott ehhez hozzátenni a New York-i Balassi Intézet?
– A Balassi Intézet üzenete ebben a két hétben az volt, hogy nem csak az opera és a balett műfaja világszínvonalú az országban. A rendkívül tehetséges magyar fényfestő-animátor csapat, a Kiégő Izzók New York ikonikus hídjának, a Manhattannek a brooklyni hídfőjét használták vászonként, hogy megfessék, ahogy a magyar komolyzene bevonul Manhattan városrészbe. Fekete Péter, az Emmi kultúráért felelős államtitkára artistákat, táncosokat és zsonglőröket ajánlott, hogy flashmobokkal hívják fel a New York-iak figyelmét a rendezvénysorozatra, mi pedig azonnal lecsaptunk rájuk. Senki sem mehetett át úgy a város komolyzenei kulturális központján, a Lincoln Centeren, hogy ne látta volna, ahogy ezek a fiatalok – köztük a Britain’s Got Talent finalistái – a Fricska együttes, az Operaház vonósötöse kíséretében magyar dallamokra táncolnak. Szép tömeg alakult ki körülöttük. Az amerikai tévénézőket is meghódítani tervező Virtuózok tehetségei megmutatták, hogy a magyar komolyzenének nemcsak a múltja és a jelene, hanem a jövője is fényes. Az Amerikában és Spanyolországban is turnézó dzsesszénekesnő, Pankovits Nikolett szextett formációja magyar népzenei elemeket és Amerikában is ismert huszadik századi budapesti kávéházi sanzonokat, valamint Boncz Ádám színész segítségével magyar irodalmi részleteket vegyített telt házas előadásába. A két hetet Kodály csodálatos kórusműve, a Budapest egyesítésére írt Psalmus Hungaricus zárta a fiatal zeneszerző-karmester, Karosi Bálint vezényletével. A Koch Színházban látható volt annak a tíz magyar kortárs képzőművésznek az alkotása, akit amerikai kurátorok választottak ki és utaztatnak tengerentúli vásárokra az intézet és az Art Market Budapest együttműködésében. A város filmművészközegében pedig a világhírű magyar animációt mutatta be az Animated Spirits filmfesztiválunk, éppen időben, hiszen közben jött a hír: a Ruben Brandt, a gyűjtő című egész estés animációs produkció lesz sorozatban a negyedik magyar alkotás, amiért szoríthatunk majd az Oscar-gálán. Röviden: belaktuk New Yorkot.
– A rendezvényt a Wall Street Journal is megírta, de érezni lehetett némi ellenséges felhangot benne. Miszerint a Magyar Állami Operaház azért ment az Egyesült Államokba, hogy megpróbálja bebizonyítani: nem igazak a hazánkkal szemben felállított prekoncepciók. Mennyire jellemzők még a politikai támadások a kulturális térben?
– Abszolút jellemzők. Az Opera és a Balassi Intézet közös rendezvényét márciusban jelentettük be Ókovács Szilveszter főigazgatóval egy sajtótájékoztatón. Ennek a végén odajött hozzánk egy riporter az AFP hírügynökségtől, aki el volt ájulva a tervek grandiózusságán és azon, hogy mindezt – amerikai viszonylatban – milyen kevés pénzből hozzuk ki. Nem sokkal később megmutatta a cikkét, amely tényszerű volt, ám pár nappal később már valami teljesen más jelent meg név nélkül a hírügynökségnél, amelyben a fellépés kapcsán az országot a szokásos igaztalan vádakkal illették. A Wall Street Journal pedig azzal a képtelenséggel jelentkezett be nálam, hogy erősítsem meg: tényleg azért jön az Opera New Yorkba, hogy az állam elterelje a figyelmet a Sargentini-jelentésről? Kumin Ferenc akkori New York-i főkonzul és Ókovács Szilveszter is edződött ellenséges médiatérben, úgyhogy egyből tudtuk: mint A tanú című filmben, kész az ítélet, pedig a tárgyalás még el sem kezdődött.
– A cikkben ön csupán annyit mond, hogy „az Opera fellépése az, aminek látszik: egy művészeti produkció”.
– Ennyit idéztek tőlem, de ennél sokkal többet mondtam. Azt, hogy a Magyar Állami Operaházat felújítják, ezért indult turnéra, amelyről 2017-ben döntöttek, amikor Sargentini asszonyt még hírből sem ismertük. Elmondtam: mellesleg azóta áprilisban harmadszorra is alkotmányos többséggel választották újra a kormányt, a befektetések rekordokat döntenek, tehát az ellenzéki sajtó véleménye messze nem a legfontosabb. Azt is kifejtettem: a magyar gazdaság számai megengedik, hogy az ország támogassa azokat a művészeit, akik egyébként világszínvonalúak. Csak ezek a gondolatok nem illettek a cikk koncepciójába. Beleírtak viszont olyan sületlenséget, hogy szerintük a turné helyett elég lett volna, ha felteszik az internetre a felvételeket az előadásokról. A New York Times továbbment: ők a turné kezdete előtt már olyan főcímmel írtak róla, hogy Magyarország szélsőjobboldali fordulata négymillió dollárt jelent az Operának. Aztán eljöttek, megnézték a Bánk bánt, a Sábát, a Kékszakállút, s jelentősen visszavettek a támadásból. Ez az ellenségeskedés egyébként egy dologra jó volt: felkeltette a konzervatív politikai sajtó figyelmét. Megkerestek a rendkívül színvonalas, konzervatív New Criteriontól, s az amerikai időközi választások másnapján a jobboldali politikai rádiózás és televíziózás egyik sztárja, David Webb is a mi történetünket mutatta be az eredmények ismertetése közben. Nagyobb nyilvánossághoz jutott el így a hírünk, hogy a baloldal átpolitizálta a fesztivált.
– A magyar művészeti nyelv mennyiben tér el az amerikaitól? Úgy is kérdezhetném: mennyire értenek meg minket a meghívottakon keresztül?
– Nagyon jó kérdés, és ezt talán az elején tisztázni kellett volna: a kéthetes fellépés nem hídfőállás-foglalás volt, hanem a már meglévő hídfőállások meglátogatása. Mi persze nem láttunk a megtiszteltetéstől, hogy Plácido Domingo a nevét adta ehhez a két héthez, de azért ne feledjük, hogy a New York-iaknak Marton Éva részvétele legalább ekkora hír. Kocsár Balázs vagy Rost Andrea neve szintén sokat mond nekik. Valamint Bartóké, Kodályé, Dohnányié, Soltié, Kurtágé, a Sába-operát jegyző Goldmarké és még sorolhatnám. Mind nagy és ismert nevek. A komolyzenében abszolút jól állunk. Ugyanilyen könnyű dolgunk van, ha a modern képzőművészetről vagy filmről beszélünk – értenek minket.
– A Virtuózok nemcsak Magyarországon aratott nagy sikert, hanem nemzetközi viszonylatban is. Önöknél hogy fogadták?
– A Virtuózok több mint egy tehetségkutató – egy komolyzenei startup, amely nemzetközi áttörés előtt áll. Profi menedzsmentje van, és Ázsiától Amerikáig széles körű támogatói, befektetői köre. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak az utolsó pillanatban is megoldandó problémák – de a gyerekek profi felkészítést kaptak, uralták a színpadot, s nem csodálkoznék azon, ha pár év múlva már a nagyok között, a fő színpadokon láthatnánk őket viszont. Büszke vagyok rá, hogy elhoztuk őket a Lincoln Centerbe, és köszönjük az Operaháznak, hogy átengedte ehhez a programhoz a Koch Színházat.
– Mivel készülnek a jövőben?
– Miközben az irodalom – szemben a komolyzenével – nehéz terep, ez nem azt jelenti, hogy feladjuk a harcot. November végén az összes európai kulturális intézettel közösen szervezünk egy európai irodalmi fesztivált, amelyre egy igazi nagyágyút, a Kossuth-díjas Temesi Ferencet hívtam el. Ő otthonosan mozog az amerikai közegben, és a teljesítménye alapján régen a New Yorkban legkeresettebb külföldi írók között lenne a helye. Aztán, miközben az év végi adminisztráció kicsit monoton munkáját végezzük, már azon gondolkozunk, hogy miként tudjuk majd méltó módon megünnepelni jövőre a rendszerváltoztatás harmincadik évfordulóját – hogy ismét minden a magyarokról szóljon New Yorkban.
NÉVJEGY
32 éves, házas
A New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatója
2009-ben végzett a Metropolitan Egyetem európai közszolgálati és üzleti szervező szakán
Korábban projektmenedzsmenttel, kommunikációs tanácsadással foglalkozott, és fordító is volt
Borítófotó: Rost Andrea és Plácido Domingo a Virtuózok fiatal művészeivel New Yorkban. Óriási sikert aratott a magyar fesztivál az amerikai metropoliszban
