SZTRÁJKHULLÁM FRANCIAORSZÁGBAN |
„Számomra az Air France befejezte” – ezzel a címmel tett közzé bejegyzést a TripAdvisor portálon a nemzeti légitársaságot szinte teljesen megbénító megmozdulás kitörésének napjaiban Nicole A. Az angers-i, korábban a híres céghez következetesen ragaszkodó törzsutas leírja, hogy miképpen rekedt Budapesten, ahol három napig kellett a saját költségén várakoznia. Szakértők már a vállalat esetleges csődjéről beszélnek. Az 1968 óta nem tapasztalt méretű sztrájk első hulláma során lemondott az igazgató, Jean-Marc Janaillac; a háttérben zajló erőpróba mégsem a repülésről szól. Emmanuel Macron köztársasági elnök olyan ellenféllel mérkőzik az utóbbi időszakban, melyet eddig még senkinek sem sikerült legyőznie.
NYAKIG ÚSZNAK AZ ADÓSSÁGBAN
A francia szakszervezetek talán az emlékezetes – a szélsőbalos szellemiségű diákcsoportok lázongásával egy időben sorra került, ám e mozgalmakkal össze nem hangolt – 1968-as, az országot megbénító sztrájkhullám óta nem tartottak ennyire szervezett, nagyszabású munkabeszüntetéseket, mint a 2018 első negyedévét záró megmozdulások sorozata. Az SNCF vasúttársaságnál működő CGT szakszervezet által koordinált, április elejétől tartó, rendszeres leállásokhoz csatlakoztak a szintén több hullámban, a „levegőből támadó” Air France-sztrájkok. Macron totális háborúba keveredett.
A most zajló bérküzdelmek casus bellije az volt, hogy intézkedései során az államfő a múlt ősszel nekilátott legfőbb választási ígérete, a munkajogi reform végrehajtásának. A cél a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele; maximumot szabnának a végkielégítéseknek, valamint érdekképviseletek nélküli, közvetlen egyeztetések lehetnének a munkavállalókkal. Az elnök többek között így tenne lépéseket egy másik ígéretének teljesítése, a 10 százalékos munkanélküliség csökkentése felé.
A két nagy közlekedési cég ugyanabban a cipőben jár: nyakig úsznak az adósságban, miközben a munkavállalói szervezetek gyakran irreális követelésekkel állnak elő. Helyzetük a Supertramp együttes 1975-ös lemezének a borítóját idézi fel (Crisis? What Crisis?), melyen egy kiégett, fenyegető és embertelen ipari környezetben egy fiatalember napernyő alatt hever fürdőgatyában, s a borító szövege szerint nem érti, miféle válságról „beszélnek itt”.
ELTŰNIK AZ AIR FRANCE?
A szent tehénnek számító CGT, melyről még a baloldali The Guardian sem felejti el megjegyezni, hogy „hagyományosan kommunista párti szakszervezet”, többek között tömegesnek szánt tüntetésekkel válaszolt, ám alaposan elszámolta magát. Lassan fél éve nem sikerül komoly tömegeket mozgósítaniuk, a legnépesebb megmozdulásaikon is csak 15 ezren „lézengenek”. Az 50 milliárd eurós adóssággal küzdő SNCF-nél 140 ezer embert alkalmaznak úgy, hogy már 50-55 éves korban mehetnek nyugdíjba. Az Air France-nál a pilóták akár a háromszorosát keresik, mint például ryanaires kollégáik, az utasok ingyenpezsgőt kaphatnak, ugyanakkor a társaság az első negyedéves gyorsjelentés szerint 118 millió eurós működési veszteséggel dolgozik.
Ha az Air France nem teszi meg a szükséges erőfeszítéseket a versenyképessége érdekében, eltűnik – fogalmazott a France 2 televíziónak adott nyilatkozatában Bruno Le Maire gazdasági és pénzügyminiszter. A légicégnél 2011 óta nem volt béremelés, a szakszervezetek most 5,1 százalék felettit követelnek. Janaillac ugyanis még távozása előtt a lovak közé dobta a gyeplőt, s a munkavállalói szervezetekre bízta, hogy szavazzanak a menedzsment ajánlatáról.
A kért béremelés Le Maire szerint jogtalan, ráadásul összeomlással fenyegeti a társaságot. A miniszter valóságos katasztrófa-forgatókönyvet vázolt fel. Úgy véli, éppolyan csődhelyzet állhat elő, mint a Swiss Air vagy az Alitalia esetében. Hangsúlyozta, hogy az állam nem fogja rendbe tenni az Air France adósságát. A légi szakszervezetek ezzel szemben éppen az államtól kérik az évente egymilliárd eurót adózó vállalat terheinek a csökkentését.
GÓLEM HOMOKLÁBAKON
Nem véletlenül fogalmazott úgy lapunknak nyilatkozva Bertrand Mathieu jogászprofesszor (Lázadás Európa ellen – Figyelő, 2018/20. szám), hogy Macronnak (vagy az aktuális francia elnöknek) muszáj győznie. A szakszervezetek évtizedek óta megnyerték minden csatájukat, kormányfőket buktatva akár, és visszavertek minden, az egyre gyűlő adósságokat zsugorítani, ugyanakkor a kiváltságok sorát megnyirbálni igyekvő kísérletet. Alain Juppé kabinetjét 1997-ben valósággal elfújta az a tüntetéssorozat, amelyet a nyugdíjasok és a munkanélküliek egészségügyi hozzájárulását növelő reformintézkedések váltottak ki. Jacques Chirac, az akkori köztársasági elnök maga menesztette első kormányát. Sarkozy nyugdíjreformja egymillió embert vitt az utcára. Csakhogy az állam nem finanszírozhatja a végtelenségig a veszteséges mamutvállalatokat.
A hatalmasnak tűnő gólem, a szakszervezet egyébként homoklábakon áll. A francia munkavállalók mindössze 11 százaléka tag valamelyik érdekvédő szervezetben, kisebb ez az arány, mint például Nagy-Britanniában. A már említett, a korábbiakhoz képest siralmasan kicsi tömegtámogatás mellett a korszellem változása is gyengíti a szakszervezetek pozícióját. Ma már süket fülekre találnak az elnyomott munkásosztályról szóló klisék, az 1968-as nótát nem lehet újra előadni.
A régi recept csődjét mutatta a 2010-es nyugdíjreform esete is: François Fillon miniszterelnök fölemelte a nyugdíjkorhatárt 60-ról 62 évre úgy, hogy egyszerűen fütyült a milliós elégedetlenségi hullámra. A La Tribune egyébként úgy véli: Macron idei játszmái – így az Air France-szal folytatott erőpróba – csak modellezik a jövőre várható bérharcok sorozatát. Az üzemanyagárakkal egy ideig mesterségesen leszorítható infláció 2019-ben elemzők szerint visszatér és föl is erősödik. Ekkor indulhat majd be az igazi küzdelem a munkavállalókkal.
Borítófotó: Tüntetés az új munkajogi szabályozás ellen Franciaországban. A csekély taglétszámú szakszervezetek sikeresen blokkolják az átalakításokat
