Az európai integráció a német–francia megbékélésre és együttműködésre épült, amely 1945 és 1989 között jól működött. Mitterrand francia elnök a politikai legendárium szerint az euró bevezetéséért cserébe adta csak fel a német újraegyesítéssel szembeni ellenállását. A franciák azt remélték, hogy egy közös valuta tartósan biztosítja gazdaságuk számára a kedvező finanszírozást, ami mögött fő erőként és végső garanciaként ott a német gazdaság.
A német elitek a maguk részéről a nemzeti egységért és a hazai cégek számára fontos európai piacok integrációjáért feladták a márkát. A szkeptikus átlagpolgárokat azzal nyugtatták, hogy az euró is olyan „kemény” lesz, mint a német márka; ezt az úgynevezett konvergenciakritériumok garantálják, valamint a Bundesbank mintájára létrejövő Európai Központi Bank (EKB).
MÁSKÉNT LÁTJÁK
Aztán minden máshogy alakult. Az eurót
nem csak az azonos fejlettségű országok vezették be, Anglia és Svédország kimaradt, Görögország trükkök százaival csatlakozott. Az EKB első, holland elnöke csak fél ciklust kapott, hogy utódja egy olyan francia legyen, aki a közös pénz értékállóságánál fontosabbnak tartotta a kereslet élénkítését. A jegybank legkésőbb a 2008-as amerikai pénzügyi válság óta szinte nyakló nélkül pumpálja a pénzt a bankrendszerbe, ahonnan vajmi kevés jut csak tovább a reálgazdaságba.
Mario Draghi EKB-elnök 2012 nyarán elmondott „Whatever it takes” beszéde óta a központi pénzintézet tovább lazított, könyveiben ez év végére 4500 milliárd eurónyi tétel sorakozik, ami az eurózóna gazdasági teljesítményének a negyven százaléka. Ahogy az USA, úgy az EU is pénzügyi lehetőségeinek a határait feszegeti, ráadásul előbb-utóbb kamatot is kellene emelni, ami megdrágítja az euróövezet perifériájának a finanszírozását. A sok probléma megoldásért
kiált, ám Berlinben és Párizsban merőben eltérő elképzelések vannak az egységes deviza jövőjéről.
A FELADAT ADOTT
Macron francia elnök a német választásokig konzultációkat folytatott, ötleteivel nem akarta rontani Merkel kancellár újraválasztási esélyeit. A francia elitek elvégre azért támogatták Macront fő riválisával, Marine Le Pennel szemben, mert ők – egyelőre – az eurózónán belül képzelik el az ország jövőjét. Le Pen ezzel szemben a 2000 milliárd eurós francia államadósságot egy eredményes népszavazás után a visszahozott frankra váltotta volna át, ami az eurózónából való kilépés előszobája lett volna. A frankban számolt tartozást egy leértékelés és a magas inflációs szint apasztaná, így egy válságos átmeneti szakasz után a franciák visszatérhettek volna a nemzeti valuta általuk jól ismert rendszeréhez.
A külső adósságnak a nemzeti valuta leértékelése általi csökkentése persze mindig a hitelezők rovására történik. Nem csoda, ha az eurózóna északi országai Macronnak drukkoltak. Az elnök azt is megígérte, hogy tíz év után keresztülviszi azokat a strukturális reformokat, amelyeken elődjei elbuktak. Sarkozy korábbi államfő hatvanról hatvanhárom évre vitte fel a nyugdíjkorhatárt, miközben egy német 67 évesen mehet csak nyugdíjba. A szürke Hollande egyik fő ígéreteként hatvankét esztendőben határozta meg ezt a terminust, ám ennek kezdeti népszerűségét a munkaerőpiac óvatos liberalizá-ciója hamar felemésztette.
Macronnak most az elődjei által megspórolt munkát is el kellene végeznie, ám látva azok sorsát, a legnagyobb falatot jelentő nyugdíjrendszerhez ő sem mer hozzányúlni. Marad a munkaerőpiac, amelynek a reformját már gazdasági miniszterként elkezdte.
MUNKAERŐPIACI SZIGOR
A 11 embernél kevesebbet foglalkoztató cégek tavaly óta már elbocsáthatják munkásaikat, ha a forgalom három hónapnál tovább csökken. A 300 fősnél nagyobb vállalatoknál egyéves árbevétel-apadás után lehet dolgozókat elküldeni. Ez a szabályozás a veszteséges cégeket pont a létszámcsökkentés felé tereli.
Macron most tovább finomítja a munkaerőpiaci szabályokat, ám kérdés, hogy a tervek jó irányba mutatnak-e. Párizs szigorítana a kiküldött munkaerő alkalmazásán. Eddig ugyanis maximum két évig a hazai béren dolgozhattak a más tagországból érkező munkások, ezt maximum egy évre szorítanák. További szigorítás lenne, hogy nem a minimál-, hanem az ágazati bér lenne az irányadó, így tovább csökkenne a kelet-európai vendégmunkások versenyelőnye.
A kiküldetés intézményét Macron sem szüntetné meg, hiszen 300 ezer francia vendégmunkás is így dolgozik más tagállamokban, főként Angliában. A tervezett szigorítást tavaly 14 tagország egyszer már elutasította. Macron nyáron Salzburgban lobbizott a cseh, osztrák és szlovák szocdem kormányfőknél, ám Fico szlovák miniszterelnök finoman odaszúrt neki: ha erről a kérdésről akar tárgyalni, miért nem hívta meg a legnagyobb kiküldő Lengyelország kormányát is a megbeszélésre?
Párizs a multicégeknél is szigorítana. A tavalyi reform megengedte nekik, hogy globális forgalmuk zsugorodása esetén franciaországi munkásaikat is elbocsáthassák. Az új szabályok szerint eztán erre csak a franciaországi árbevétel-csökkenés esetén nyílna lehetőség.
GESZTUSOK BERLINNEK
Macron munkaerőpiaci reformjainak vannak a gazdaság által üdvözölt elemei is. Új lehetőségként csak egy projekt idejére is fel lehet venni munkásokat, ami főleg az építőiparba hoz rugalmasságot. Másik újdonság, hogy megszüntetik a határozott idejű szerződésekre vonatkozó egységes szabályozást, ezt ágazati és üzemi megállapodások váltanák fel. Eddig ugyanis a határozott idejű szerződéseket idővel fő szabályként határozatlan idejűvé kellett alakítani, így a munkaadók ódzkodtak ettől az egyébként rugalmas eszköztől.
Macronnak sürgősen érdemi strukturális reformokat kell felmutatni, hogy Berlin támogassa az eurózóna közös költségvetésének a tervét. Ami a munkaerőpiaci szabályok ellen tüntetőknek már így is sok, az a németeknek kevés. A mag-
Európa elmélyítésének ütemét most a francia elnök bátorsága és eredményei határozzák meg.
