– Jacques Attali írja a L’Express című lapban a hetekben zajló franciaországi belpolitikai krízisről, hogy inkább a nyugat-európai értelmiség útkereséséről van szó itt is, éppúgy, mint a térség más államaiban, ahol szintén nincs nagy baj. Tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint Kádár 1988-ban, hogy „nincs itt semmiféle válság”. Jellemző a francia értelmiségre ez a hozzáállás?
– A kormányzat azt kommunikálta a kormányválságról, hogy időt kell szánni a döntésre. Az ellenzéknek viszont az volt az érdeke, hogy krízishangulatot gerjesszen. Erőteljesen divergál tehát a két tábor érdeke ebben a politikai helyzetben. Nehezíti a tisztánlátást, hogy csak ellenőrizhetetlen szivárogtatásokat ismerünk. Nem tudjuk, valóban stratégiai vita volt-e Édouard Philippe kormányfő és Emmanuel Macron köztársasági elnök között arról, mennyire menjen jobbra a kormány. Nem tudjuk, hogy Macron valóban felkért-e neves baloldali személyiségeket, akik aztán visszautasították. Ezek nem válságjelenségek, de sok mindent elmondhatnak arról, mennyi szufla lehet még abban a centrista politikában, amelyet az államfő képvisel. (Interjúnk felvételét követően az új kabinet tagja lett egykori republikánus és szocialista miniszter is – a szerk.).
– Esetleg a krízishelyzet elfedésére szolgálhat a kormányzati személycserék elhúzódása? Hiszen így nem az elnök botrányai vagy reformjainak a sikertelensége tematizálja a közbeszédet, hanem az, hogy kik töltik majd be Nicolas Hulot környezetvédelmi és Gérard Collomb belügyminiszter helyét.
– Tény, hogy a két politikus távozása közül Collombé volt az igazi csapás: azok közé tartozott, akik Macron legrégebbi, leglojálisabb támogatói voltak. Olyan kormánytagok váltak ki a kabinetből, akik jelentős közigazgatási tapasztalattal is rendelkeztek. Collomb, azt lehet mondani, már-már erőszakosan vitte véghez a lemondását. Nem nevezném ezt a helyzetet előnyösnek az elnök számára.
– Lehet-e Macron menekülési útja a jövőre sorra kerülő európai parlamenti választás?
– Ennek a megmérettetésnek az államfő esetében valódi tétjei vannak. Az egyik, hogy meg tudja-e erősíteni a francia pártrendszerben az En Marche! pozícióját. A „macroni gondolat” a pártrendszer átrajzolása, melyben a mérsékelt politikai erők között az En Marche! középen áll. Talán a Fideszéhez lehetne hasonlítani az elhelyezkedését. Ez a francia „centrális erőtér”, azzal a különbséggel, hogy ott a fő ellenfél Marine Le Pen lenne. A másik tét: Macron két nagy beszédet tartott tavaly szeptemberben, az egyiket Athénban, a másikat a Sorbonne-on, melyekben felvázolta az európai programját. Az öreg kontinens szuverenitásán nyugszik az elképzelése, de több elemében ütközik a német Európa-politikával. Ahhoz, hogy legyen ereje, mozgástere meggyőzni a németeket programjának szükségességéről, erős delegációt kell küldenie az Európai Parlamentbe. Ehhez össze kell gründolnia huszonöt képviselőt hét tagállamból, hogy külön frakciót alakíthasson az EU törvényhozásában. Ez lenne az ideális változat, de ennek elérése érdekében akár sorra kerülhet az ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért) bedarálása is. Az, hogy ez a játszma kicsit eltereli a figyelmet a belpolitikáról, csak járulékos haszon.
– Újra és újra felbukkanó kérdés, hogy a belpolitikai kudarcok miatt megbukhat-e Macron. Ha jól tudom, a köztársasági elnök a francia közjogi rendszerben gyakorlatilag elmozdíthatatlan. Van-e ennek esélye a szaporodó botrányok miatt, mint például a Saint Martin-i fekete fiúk ölelgetése?
– Egy francia államfő – a szélsőséges büntetőjogi vagy munkaképtelenségi eseteken túl, amelyekről a parlament két háza az alkotmány 68. paragrafusa értelmében együttes ülésen, kétharmados többséggel dönt – tulajdonképpen csak lemondással vagy elnökválasztási vereséggel bukhat meg. Mandátum vége előtti távozásra az Ötödik Köztársaság megalapítása óta egyszer, De Gaulle tábornok esetében került sor, 1969-ben. Ő lemondott. Ami a parlamenti utat illeti: Emmanuel Macron mögött olyan többség van, amelynek a tagjai közül minden egyes képviselő a lekötelezettje, hiszen miatta került pozícióba. Ez nem az a helyzet, amelyben bármiféle elmozdítás szóba kerül.
– A 2000-es évekig erős szerepet játszott a francia politikai életben a kormányfő; az úgynevezett cohabitation, a különböző pártállású miniszterelnök és államfő együttes kormányzása mindig izgalmas időszak volt. Ez a szerep annyira eljelentéktelenedett, hogy nemrég François Hollande volt köztársasági elnök fölvetette a kormányfői poszt megszüntetését és az amerikai elnöki rendszer átvételét.
– Az amerikai rendszertől eltérően Franciaországban a kormány felel a Nemzetgyűlésnek. Nem tudom elképzelni azt, hogy az államfő odaálljon a Nemzetgyűlés elé, hogy ismertesse a programját. A miniszterelnöknek éppen az lenne a feladata, hogy védje az államelnököt, így például végrehajtsa a kellemetlen intézkedéseket. A kormányfői poszt Nicolas Sarkozy időszakában kezdett meggyöngülni. Ő ugyanis beleállt a belpolitikai csatározásokba. A francia néplélekben egyébként benne van, hogy ha valami társadalmi probléma adódik, nyúljunk hozzá az intézményekhez, ám a De Gaulle-i rendszert kormányon még azok sem változtatták meg soha, akik úgymond nem szeretik.
– A másik „szent tehén” levágása, a mindenható szakszervezet hatalmának a megtörése viszont, úgy néz ki, nem ütközik ilyen tabukba. Macron átverte akaratát a CGT-vel szemben.
– A szakszervezetek pozíciójának a gyengítését már Sarkozy megkezdte. 2007–08-ban meghozták azokat a törvényeket, amelyek előírták a minimális szolgáltatások biztosítását. Ezzel gyakorlatilag megszüntették az érdekképviseletek azon lehetőségét, hogy blokkoló kisebbségként járjanak el. A francia szakszervezetek szervezettség tekintetében körülbelül a magyarokkal vannak egy szinten. Egyrészt ideológiai erejükre támaszkodtak, másrészt a közszolgáltatásokban voltak aktívak, amelyek, ha leálltak, megállt az egész ország. Az utóbbi években ráadásul a különböző kormányzatok megpróbálták leválasztani a CGT-t a többi érdekképviseletről. Az elmúlt tizenöt esztendőben a szakszervezeti mozgalom meggyengült. Csupán a mérsékeltek érnek el valamit, akik képesek nyomást gyakorolni, de tárgyalni is hajlandók. A Hollande- és a Macron-féle reformok az ágazati szervezetek befolyását is érdemben csökkentik. A vállalati tanácsokban például sok esetben a munkások kezébe adtak döntéseket.
– Van viszont olyan tabu, amelyet még senki sem kezdett ki Franciaországban: ez a migráció, a bevándorlók növekvő áradata, s ennek hatásai a közéletre, a biztonságra. Az elnök még bátorítja is gesztusaival ezt a folyamatot.
– A migráció tekintetében ne csak azt figyeljük, amit a franciák mondanak, hanem azt is, amit tesznek! Az elmúlt három-öt évben a titkosszolgálatok olyan jogköröket kaptak, melyeket korábban ha csak meghallottak volna, diktatúrát kiáltanak. Macronnak ezenkívül meg kell tartania a centrális erőteret. Kellenek neki a baloldali szavazók – őket inkább a retorika szintjén szolgálja ki. Másrészt figyelemmel kell lenni arra, hogy Franciaországban hatmillió muszlim és rengeteg más kontinensről vagy tájegységből származó bevándorló hátterű lakos él. A tapasztalatok szerint kétmillió muzulmán szavazó akár egy választást is eldönthet. Ezért, ha a hatalom nem is udvarolja körül őket – például egy választás előtt –, senki sem akar politikai öngyilkosságot elkövetni. Hazánkban egyenesebb és nyíltabb a bevándorlókkal kapcsolatos retorika, de itt nincs is több százezer migráns szavazó, aki befolyásolhatja ezeket a megmérettetéseket. A francia köztársasági gondolkodás ráadásul évszázadok óta azon alapszik, hogy mindegy, milyen a származásod, te a köztársaság polgára vagy. Ezért nem ratifikálja például Párizs a nyelvi chartákat. Az állam csak a polgárok közösségét ismeri el, nem foglalkozik nyelvekkel, kultúrákkal, vallással. Még egy konzervatív francia sem könnyen állítja azt, hogy vannak területek az országban, ahol megszűnik a köztársaság fennhatósága. Egy jóérzésű francia republikánus nehezen mondja ki, hogy a migránsok egy elkülönülő közösség; azt mondja, hogy vannak utcák, ahol ez előfordul, és ez gond. Ezek a jelenségek tehát kihívás elé állítják a francia nemzeti identitást.
– A köztársaság eszménye mellett a politikai gondolkodás másik jellegzetessége volt a nagyhatalmi státusz, vagy inkább e hajdani pozíció maradványainak őrzése, még ha vitatható módszerekkel is. Hova tűntek a Szueznél, Mururoánál vagy a jugoszláv válság idején még meglévő világpolitikai ambíciók?
– Hollande finoman fogalmazva sem érezte a francia elnöki szerep autoritási igényét 2012 és 2017 között, és nem használta ki a maradék politikai erőt, ami nem tett jót az ország „sajtójának”. Macronban volt ambíció, próbálta kihasználni a helyzeteket, például amikor Donald Trump amerikai elnök kilépett a klímaegyezményből, vagy akár legutóbb Örményországban, a frankofóncsúcson. Csakhogy amiket Macron szeretne elérni a nagypolitikában, ahhoz kellenek a németek is. Ott tart, hogy nem elég nagynak látszani, de annak is kell lenni. Ez az európai parlamenti választás tétje.
– Még az örményországi franko-fóntalálkozó sem múlhatott el anélkül, hogy Macron ne tett volna egy degradáló megjegyzést országunkra. De miért pont a mi hazánkra? Minek köszönhetjük ezt a kiválasztott, a francia sajtóban is lecsapódó státuszt?
– Ez a helyzet előnyös a francia elnöknek – és paradox módon a magyar kormányzatnak is. A brit Telegraphban megjelent egy pletyka, amely szerint az egyik EU-csúcson Orbán Viktor odament Macronhoz és azt mondta neki: mi egy ideológiai vitát folytatunk majd egymással, és abban mindketten erősödni fogunk – de én erősödöm meg jobban. A két politikus ez év szeptemberi üzengetését figyelve például feltűnik, hogy az üzenetek szinte naponta követik egymást. Szerintem ez tudatos választás. Macronnak otthon működött, hogy egy radikális ellenfelet választott: Le Pent. A magyar miniszterelnök abban az értelemben hasonlít az utóbbira, hogy szuverenista, EU-kritikus, és föl lehet mutatni mint ellenfelet.
NÉVJEGY
Az 1984-ben született politológus, Franciaország-szakértő az Eötvös -József Collegium- -francia műhelyének a hallgatója volt, majd a Mathias Corvinus Collegium nemzetközi kapcsolatok szakirányát végezte el
2005–06-ban Erasmus–ösztöndíjjal a Párizsi- Politikai Tanulmányok Intézetének a hallgatója volt, MA-diplomáját az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerezte francia nyelv és irodalom szakon, majd az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán (ÁJK) politikatudományt tanult. 2006 óta megbízott oktató az ELTE Politikatudományi Intézetében, ugyanott PhD-hallgató
2016-tól a Zsigmond Király Főiskolán tanul gazdálkodás és menedzsment szakon
