– Nem mondom, hogy fehér köpenyt, de valami nyári öltönyt vártam, ahogyan az a társadalmi ranghoz illene.
– Ez az! Itthon szinte mindenki abban nőtt fel, hogy a doktor frissen vasalt, szigorú és gondterhelt, amellett minden lehető jelzést bevet a távolságtartásra. Valahogy ez a kép alakult ki, ami velünk szemben is elvárást támasztott. Szeretnék ezen változtatni, többek között azért, hogy az orvoslás közelebb kerülhessen az emberekhez.
– Miért kellene közelebb kerülnie?
– Egyrészt azért, mert az emberek ma már sok forrásból tájékozódhatnak az egészséget érintő kérdésekről, másfelől pedig azt tapasztalom: ők is igénylik a doktor közvetlenségét, nyitottságát. Erre megy a világ. Nem tartom egyébként sértőnek, ha a beteg kész diagnózissal jön, mert olvasott valamit a neten, de ha a forrás nem hiteles, fenntartással érdemes kezelnie az információt, s ha a doki cáfolja az olvasottakat, azt el kell fogadni. Természetesen külföldön is létezik bizonyos távolság, de könnyebben nyílik az ajtó az orvos és a beteg között. Nálunk a hivatalos orvosi nyelv a latin, amelyet az átlagember nem ért. Hiába kell magyarul is elmondanunk, amit látunk vagy teszünk, még mindig latinul gondolkodunk, minket jobbára csak a kollégáink képesek dekódolni. Ezt nem tartom szerencsésnek, a változtatáshoz viszont ránk és önökre is szükség van. Én mindenesetre elkezdtem a magam környezetében.
– A gyermekek gyógyítása az orvoslásban is külön világ, ott talán nem is lehetne másként.
– Valóban, nálunk nem létezik klasszikus értelemben vett orvos-beteg viszony. Mindig partnerként kezelem a kicsiket, az ő szintjükön kommunikálok velük. Az aggódó szülők jelentik az igazi feladványt, de ők is jobban megnyílnak nekem, ha nem a gondterheltet, a fáradtat vagy a mindenhatót látják bennem. Ha megnyerem a gyermek bizalmát, nyílt és őszinte vagyok vele, akkor még a pánikban lévő felnőtt is – akár egy bonyolultabb beavatkozás, műtét után – viszonylag hamar megnyugszik. Szinte minden esetben elegendő a szülőnek, ha a gyermekére fókuszálok, csak rá figyelek. Játszom is a kicsikkel két vizsgálat között.
– Éppen kérdezni is akartam, miért van tele plüssmackókkal a rendelő.
– A játék és a jótékonysági tevékenység miatt. Nemzeti alelnöke vagyok egy jótékonysági szervezetnek, a Magyarországi Kerekasztal Egyesületnek. Macikat árulunk, a befolyt összegből pedig gyermekjóléti intézményeket támogatunk. Innen jött az ötletem, hogy a rendelőmből mindig egy -plüssel távozzon a kicsi. A vizsgálat elején megígérem a gyermeknek, hogy a végén lesz valami meglepetés. Ezzel keretet adok a gyógyításnak, hiszen egy öt-hat éves már érzékeli: nem parttalan a történet, egyszer vége lesz, s jön az ajándék. Már tele van a szobám mackóval, boldogan osztogatom őket. Tréfásan azt is mondhatnám: használtmaci-bizniszt folytatok.
– Játszik, hogy a kis Lóci óriás lehessen?
– A gyermekek gyógyításához szerintem elengedhetetlenek bizonyos személyiségjegyek. Mély empátia kell, ami minden orvosban megvan, de itt egy kicsivel másképp van rá szükség. És persze vigyázni kell, hogy az ember ne engedje magát – hogy úgy mondjam – „túlfelnőttesedni”. Elég, ha az agyamban vagyok felnőtt, mert az kell a felelősségteljes munkához, a lelkem viszont maradjon gyermek. Velem nem nehéz jóban lenni, főleg a gyermekeknek könnyű a dolguk.
– Beszéljünk az angliai munkájáról. Miért ment ki és miért jött vissza?
– 2006-ban végeztem el az egyetemet, majd a rezidensi két évem után, tulajdonképpen kalandvágyból döntöttem úgy, hogy egy másik országban kipróbálom magam. Ez 2008-ban benne volt a levegőben. Angliát választottam, részben a jó kereseti lehetőség miatt. Persze más haszna is volt, mert nagyon jól megtanultam a szakmai és a köznyelvet egyaránt, sokat utazgattam, rengeteg embert megismertem. Folyamatosan mindössze fél évig voltam kint, a munkámat két hétig hazai, két hétig kinti kórházakban, felnőttek gyógyításával láttam el. Ám rádöbbentem: nem Angliában akarok hosszú távon érvényesülni, én gyermekeket, elsősorban pedig magyar gyermekeket akarok gyógyítani! Feladtam hát a korábbi életformát, s ma már csak nagyon ritkán járok ki. Szeretem ezt az országot, a fővárost, itt él a családom, itt vannak a barátaim, itt érzem jól magam.
– Sok orvosunk távozott Nagy-Britanniába. Hogyan viszonyulnak odakint a magyar gyógyítókhoz?
– Az angolok egészen mások, mint mi. Azok a társadalmi normák, amelyeket itthon megszoktunk, ott nem érvényesek. Sohasem tudhatjuk, hogyan viszonyulnak hozzánk, mert elvárásként jelenik meg egyfajta állandósult jókedv, ami sok mindent elfed. Ezt először álszent dolognak tartottam, idegenkedtem tőle, de néhány hónap, talán egy év után rájöttem: még a tettetett jókedv is előnyösebb a munkában, mint az őszinte szomorúság. A kollegiális viszonyom azonban remek volt velük, mert az etikett is nagyon fontos náluk. A kollégák tisztelik és becsülik egymást, ám tudni kell: kint már kevés az igazi angol orvos. Többségben vannak a magyarok, lengyelek, románok, olaszok, indiaiak. A külföldiek aránya akár a hetven százalékot is eléri egy-egy kórházban.
– És a pénz?
– Az sem mellékes tényező. Jól lehet keresni kint, ami persze vonzerő. Tagadhatatlan viszont, hogy olyan mértékű béremelésre, amely legutóbb itthon történt, még nem volt példa. Idehaza sokkal többet kell dolgoznom, de én szerelmes vagyok a munkámba, szeretem a gyermekeket, a sebészetet, a traumatológiát. Azt szoktam mondani, minden dokinak két munkahelye van: a százhatvannyolc órás meg az ügyeleti. Vagyis végtelenített. Én a kórházi munkám mellett szakrendelésekre is kijárok. Aki ismer, pontosan tudja, mennyit dolgozom.
– Olyan derűs, hogy szinte eloszlatja a kivándorlás miatti orvoshiánnyal kapcsolatos aggodalmakat.
– Az orvosok elvándorlása globális jellegű probléma. Foglalkozni kell vele! Ugyanakkor nem csak én jöttem haza, vannak rajtam kívül mások is. Szerintem egyáltalán nem baj, ha egy fiatal kolléga világot lát, másutt is tanul, gyakorol. Bár tény: nehezebb a visszatérés annak, aki már családdal ment ki, vagy kint alapított családot.
