Bár már három évtizede nálunk is megnyílt a lehetőség a meddő párok előtt, hogy úgynevezett asszisztált reprodukció révén (amelynek a legismertebb formája a lombikbébi-eljárás) jussanak saját gyermekhez, vélhetőleg napjainkban kezdődhet el a valós párbeszéd az ilyen beavatkozás társadalometikai vonatkozásairól. Mégpedig azért, mert a klérus egyik tiszteletre méltó, nagy tekintélyű tagja, Veres András bűnösnek nevezte azokat a párokat, amelyek ily módon próbálkoznak a gyermekáldással. A beavatkozások számának bővítése mellett hitet tevő kormány természetesen a védelmébe vette őket, mondván: a lombikprogram a gyermektelen párok számára óriási lépést jelenthet, hiszen megadhatja nekik a gyermekvállalás lehetőségét, örömét akkor is, ha meddőségi problémákkal küzdenek.
Egyes adatok szerint csaknem 150 ezer meddő pár él Magyarországon. Önmagában talán nem nagy ez a szám, de nézzünk mögé. A reprodukciós életszakaszukat élőkről van szó, vagyis a 18–40 éves korosztályról. Ez azt jelenti, hogy minden ötödik pár hiába várja a természetes gyermekáldást.
A gyermek utáni vágy, az élet reprodukciója a legerősebb emberi érzés, ösztön. Ennek azonban – sok más tényezőhöz hasonlóan – éppúgy lehetnek társadalmi, mint biológiai korlátai. A probléma észlelése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy mindenki tudatában is van a gondnak. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) értelmezése szerint a meddőség a betegségek kategóriájába tartozik, a megfogalmazás kritikusai viszont azzal érvelnek, hogy nem jelent veszélyt az egyén életére. Érdemes különbséget tenni a női és a férfimeddőség között is, hiszen az terméketlenség nagyon sokáig csak a nők bélyege volt.
Ugyancsak értelme van társadalmi szempontból is közelíteni a kérdéshez. A gyermek utáni vágy olyan egyéni törekvést vált ki, amelynek a társadalom is haszonélvezője, hiszen a termékenység életet teremt. Az orvostudomány fejlődésével hatásos beavatkozási szisztéma alakult ki, amelyből 1978-ban valódi világszenzáció lett: Louise Joy Brown. Ezen az úton nálunk is sokan kezdtek elindulni később. Becslések szerint jelenleg körülbelül harmincezer egykori lombikbaba él ma Magyarországon (bár az első tíz évről nincs pontos adat), a világon pedig ötmillió.
A gyermekvállalás csak látszólag az egyén ügye, hiszen vannak olyan vonzatai, amelyek időről időre nemcsak orvos-, hanem társadalometikai vitákat is kell, hogy gerjesszenek. Az egyén szabadságát ugyanis a közösség teszi lehetővé azzal, hogy olyan rendszer kialakulását segíti, amelyben az egyéni törekvések nem csupán az egyszerű gazdasági törvényszerűségek mentén érvényesülhetnek. A szervezeten kívüli mesterséges megtermékenyítés esetleges sikertelenségének a kockázatát ugyanis több ciklus finanszírozásával ellensúlyozza az állam. Pillanatnyilag három állami és tíz magáncentrumnak van engedélye meddőségi kezelésre, ezek összesen 6600 államilag finanszírozott beavatkozást hajtanak végre évente. (Összehasonlításul: Csehországban évente két és félszer ennyi megtermékenyítési ciklust végeznek el tízmillió lakosra vetítve.) Bővítés esetén legalább kétezerrel több gyermek születhetne meg ilyen eljárással.
Nem tudni azonban, hogy erkölcsi vagy pénzügyi ok áll-e a késlekedés hátterében. Látszólag a magánszektor uralja a piacot, ezért is vetődött fel, hogy az államilag finanszírozott lehetőség bővítése csak az állami intézményekben nyíljon meg. Ezzel azonban a privát szegmens veszítene, amely annak idején megkímélte az államot a beruházásoktól – a kérdés tehát nem egyszerű. A nagyobb lehetőség egyébként óriási szervezést követel meg, hiszen jelentősebb forgalomra kell készülniük a szolgáltatóknak, ami nem csupán több eszközt, hanem több szakembert is igényel a rendszerben.
Nemcsak izgalmas, hanem elgondolkodtató is a meddőségi kezelést igénybe vevő párok körül kirobbant vita. A megfogant élet puszta létezéséről van szó egyfelől, ugyanennek az életnek a hosszú távú érdekéről másfelől. Mivel a lombikbébi-kezelések során az embriótöbbletet lefagyasztják, tíz év tárolás után pedig megsemmisítik, ezért az egyház berzenkedik. Tíz esztendeig egyébként kizárólag a pár rendelkezhet a lefagyasztott embriókkal, több anya így juthat második, harmadik gyermekéhez. Egy másik eljárás az úgynevezett inszemináció, amikor a hímivarsejteket a női szervezetbe juttatják, a többit pedig a természetre bízzák. Ennek hatásfoka azonban nem közelíti meg a lombikprogramét.
Kilenc hónap. Ennyi ideje várnak a szolgáltatók és a párok arra, hogy testet öltsön a kormányzati elképzelés, bővüljön a meddőségi kezelések közfinanszírozotti lehetősége. A meddő pároknak óriási segítséget jelent az eljárás, ami egyébként nem sétagalopp, és nem is igazán pénztárcakímélő. A mesterséges megtermékenyítés úgynevezett ciklusa során a leendő anyának többek között hormonkezelésen kell átesnie, nem szólva az altatásban végzett műtétről. A gyógyszerek nem olcsók, vényre felírva juthatnak ciklusonként 150 ezer forintért hozzájuk. És egyáltalán nem biztos, hogy az első próbálkozást siker koronázza. A társadalombiztosító egyénenként öt ciklus orvosi kezelését finanszírozza, támogatás nélkül az összeg nagyjából félmillió forint. Hosszú a várakozók sora is, ezen szintén segítene a kapacitások bővítése, az anyagi terheket pedig a gyógyszerek árának az eddiginél nagyobb mértékű, 90 százalékos támogatásával csökkentené a kormány.
És most térjünk vissza a vitához. Az egyháznak joga van értékelni a rendszert, rámutatni az erkölcsileg többféleképpen értelmezhető pontokra. Ilyen pont lehet a természetesség, azon belül a természetes fogantatás kérdése is. Az orvoslás azonban az élet támogatására, a gyengék vagy a választási lehetőség nélkül maradt emberek segítésére esküszik fel. Ez a paradoxon az igazi feladvány.
