Az egész világ megdöbbent Donald Trump amerikai elnök minapi bejelentésén, amely szerint „megtiszteltetésnek” venné, ha (nem részletezett) „megfelelő körülmények között” találkozhatna a kiszámíthatatlan észak-koreai diktátorral, Kim Dzsongunnal. Vajon csak újabb trumpiádáról, cím-lap-szto-rizásról van szó, vagy az USA vezetője új módon akarja megszelídíteni a megelőző nukleáris csapással fenyegetőző zsarnokot? Korábban Trump azt mondta, hogy vége a türelmi időszaknak, a teketóriázásnak, és az Egyesült Államok akár megelőző csapással is reagálhat Phenjan fenyegető lépéseire. Ám az amerikai elnök azt sem tette világossá, hol húzódik a vörös vonal, amelynek átlépése katonai válaszlépést provokálna. Egy esetleges hatodik, minden eddiginél nagyobb atomrobbantási kísérletre gondolt? Vagy egy újabb ballisztikus rakéta kilövésére?
Lépéskényszerben
Trump feldobná a labdát a távol-keleti remeteállam diktátorának, aki úgy adhatná el az esetleges találkozást, mint aki képes volt a világ legerősebb hatalmának elnökét rákényszeríteni egy négyszemközti találkozóra? – teszi fel a kérdést a Stratfor alapítója, George Friedman által indított GPF (Geopolitical Futures) szerzője, Jacob L. Shapiro. Trumpnak nem kerül semmibe biztosítani Phenjant, hogy Amerika nem rombolja le a rezsimet, ha Észak-Korea leáll a nukleáris fegyverrendszerek fejlesztésével.
Viszont Kim lépéskényszerbe került: Trump leszögezte, hogy az Egyesült Államok így vagy úgy, de leállíttatja az ázsiai ország atomfegyverprogramját. A zsarnok belemehet ebbe, s önként vállalhatja a program feladását – vagy elveszíti arcát, ha ezt az amerikaiak kényszerítik ki. A legrosszabb variáns, ha Kim nem hajlandó rá, semmi sem változik (a nukleáris program folytatódik) – ez esetben az USA megteszi, amit kell. Azaz katonai lépésekkel érvényesíti akaratát. A legkedvezőbb változat, hogy az Egyesült Államok a fenyegetést diplomáciai gesztussal és kulisszák mögötti biztosítékokkal körítve éri el Észak-Korea viselkedésének megváltozását – írja Shapiro.
Mi a rizikója a katonai megoldásnak? Észak-Korea ez idő szerint nem képes nukleáris csapást mérni az Egyesült Államokra (legfeljebb a Guamon vagy Okinaván lévő támaszpontjára), mert bizonyíthatóan nincs sem megfelelő méretűre lekicsinyített atomrobbanófeje, sem biztonságosan működő olyan rakétája, amellyel létfontosságú amerikai célpontot tudna támadni. Kim Dzsongun blöfföl, amikor amerikai repülőgép-hordozók elleni rakétatámadással fenyegetőzik. Még ha el is tudna indítani egy közepes hatótávolságú ballisztikus rakétát egy repülőgép-hordozó ellen, többek között nincsenek meg az eszközei (például katonai műholdrendszer, amely követni képes a célpont mozgását), hogy ki is iktassa azt. Az esetleges kilövéstől a feltételezett becsapódásig 10-15 perc is eltelhet, s ez idő alatt a hordozó 8–15 kilométert tehet meg bármilyen irányba. Ez bőven túl van az északiak feltételezett legnagyobb nukleáris robbanófejének a hatósugarán.
Ezzel együtt egy esetleges nukleáris összecsapás katasztrofális hatással járna, mindenekelőtt akkor, ha Észak-Korea a déli határ mentén felrobbantaná a feltételezett legfeljebb tucatnyi, kisebb hatóerejű, de kezdetleges technológiája miatt „piszkos” bombáját, azaz sokáig sugárzó izotópokkal fertőzné meg a környező országokat is – Kínát, Oroszországot, Japánt és elsősorban Dél-Koreát. Az Egyesült Államok feltételezhetően „tiszta”, azaz a légkörben felrobbantott, kevés hosszú lebomlási idejű izotópot kibocsátó, kisebb, taktikai atomfegyvereket vetne be. Valószínűbb azonban a szíriai variáns: hagyományos robbanófejekkel felszerelt cirkálórakéták, „okosbombák” tömeges bevetésével elviselhetetlen veszteségek okozása északnak, kiváltva a rezsim gazdasági-politikai-katonai összeomlását.
Blöff és tény
Vlagyimir Hrusztaljov orosz katonai elemző szerint a néhány hete Phenjanban tartott nagyszabású katonai parádén intézményes blöffként az orosz Topol interkontinentális ballisztikus nehézrakétákhoz hasonló szerkezetet mutattak be, amely egy 2×8 kerekű, 80 tonna teherbírású szállító-indító járművön pihent. Ez a rakétának, illetve indítórendszerének látszó valami nem volt más, mint egy nagy átmérőjű üres vascső – kommentálja a helyzetet Hrusztaljov.
Azonban egy másik fegyver, a Puk-guk-szong–2 kétlépcsős, szilárd hajtóanyagú, közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta – amely szintén szerepelt az áprilisi parádén – valóságos fenyegetést jelent. Gyorsan indítható, mintegy 1300 km hatótávolságú – ám pontosságáról, legfőképpen robbanófejéről még az orosz szakértő sem tud sokat. Ennek ikertestvéréről, a hasonló paraméterekkel rendelkező, de tengeralattjáróról indítható Pukgukszong–1-ről Hrusztaljov megjegyzi, hogy jelenleg Észak-Koreának mindössze egyetlen olyan tengeralattjárója van, amely képes ilyen rakéta kilövésére – de csak egyetlenegyet tud felbocsátani. Legalább ilyen veszélyes az észak-koreai hadsereg által feltételezhetően birtokolt több száz tonnányi vegyi és biológiai tömegpusztító harcanyag, amellyel az ország elsősorban déli szomszédját és az ott lévő amerikai támaszpontokat támadhatja.
Káosz vagy egyesítés
Nem kevésbé lenne kockázatos a világra nézve a koreai fegyveres konfliktus (legyen az nem atomfegyverekkel megvívott) gazdasági kihatása – mondja Leonid Petrov, az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatója. Észak-Korea káoszba fulladna, a vezető réteg menekülésével vagy fizikai megsemmisítésével egy általános, a Kim-rezsim elleni bosszúhadjárat során. A vak engedelmességhez szoktatott, terrorizált, önállóság, kezdeményezőkészség – és mindenekelőtt demokratikus intézmények, hagyományok hiányában tapasztalat – nélküli tömegek képtelenek lennének egy új, demokratikus rendszer alapjainak a létrehozására.
Hacsak katonatisztek egy csoportja nem ragadná magához a hatalmat, meghirdetve a katonai diktatúrát, egyetlen út maradna: Dél-Koreába integrálni az északi államot. Ez nyugati elemzők szerint finanszírozhatatlan, mert legalább 3000 milliárd dollárba (körülbelül az USA hosszú lejáratú államkötvényekben megtestesített – külföldi kézben levő – államadósságának a felébe) kerülne. Ez az összeg legalább egy nagyságrenddel nagyobb, mint amit a nemzetközi pénzügyi intézmények (Világbank, IMF) finanszírozni képesek. Mégis ez a változat, a két Korea valamiféle egyesítése látszik a jobb megoldásnak, az egyetlen járható útnak.