Közhely, de igaz: a bőség éveiben a déli országok, válság idején az északiak teljesítenek jobban. A 2008-as pénzügyi krízis óta különösen Anglia és Németország számít Európában vonzó desztináció-nak. Az északiak, különösen a németek, mindig is nagy rendszerekben és hosszú időtávokban gondolkodtak, így volt ez 1945 után is. Az akkori NSZK vezetői egy olyan struktúrát akartak, amely vonzóbb a túlhaladott náci vagy a rivális szovjet „jóléti” modellnél, erősíti a nemzetgazdaságot, egyben fenntartható. Ez volt a szociális piacgazdaság, amely a belföldi kereslet felpörgetésével az 1950-es évek gazdasági csodájának egyik motorja lett.
Három harmad
A rendszer végtelenül egyszerű. A jövedelmeket úgy állapították meg, hogy azok harmada elég legyen a lakbérre. A németek bő kétharmada bérlakásban él, míg Dél-Európában (vagy éppen Magyarországon) ez pont fordítva van.
A német bérlakások városi cégek, szövetkezetek vagy újabban befektetési alapok tulajdonában vannak, amelyek a befolyt lakbérből ott tudnak új otthonokat építeni, ahol azokra szükség van. Az építőiparnak így folyamatos megrendelései vannak.
A jövedelem második harmada a rezsire megy, ebbe a munkába járás költségei is beletartoznak. Az energiaellátás szintén jellemzően városi vagy tartományi tulajdonban lévő társaságok kezében van, így az erre költött pénz is a rendszerben marad. Azt már mondani sem kell, hogy a rezsire befizetett pénz is a helyi takarékszövetkezetnél vagy tartományi banknál vezetett számlára érkezik, ezek cserébe kedvező hitelt nyújtanak a közműcégek fejlesztéseihez.
Ebbe a harmadba tartozik még például az autó, hiszen az arrafelé nem státuszszimbólum, hanem a munkába járás eszköze. A legtöbben természetesen hazai márkát vásárolnak.
A jövedelem harmadik harmada áll szabad rendelkezésre. Ennek a résznek a harmadát megtakarítják. A maradékból többnyire utaznak, de a nyaralást is jellemzően német utazási irodáknál fizetik be. Így ennek a pénznek a zöme szintén a hazai gazdaságot erősíti.
Valami változik
A szociális piacgazdaságnak három stabil alapja volt. Maga a kapitalista piacgazdaság, a független Bundesbank által felügyelt német márka, illetve az előző kettőt elfogadó politikai konszenzus. Ez a modell a német újraegyesítés után kapott még egy lendületet, ám a második millenniumra már reformra szorult.
Gerhard Schröder akkori szociáldemokrata kancellár Bill Cinton és Tony Blair „harmadik utas” mintáját követő, Agenda 2010-es reformjai pont ezt a célt szolgálták. Felkészítették az országot az EU keleti bővítésére és a globalizációra. A németek óriási árat fizettek mindezért, addigi kedélyes világuk fenekestül fordult fel.
A 2002-ben bevezetett euróban számolt szolgáltatások megdrágultak. A privatizált tartományi bankok és közműcégek külföldön terjeszkedtek, miközben a profit kikerült a rendszerből. A szociális segély összege megcsappant; a bérlakások árát a piacihoz közelítették, miközben a szükségesnél jóval kevesebb otthon épült. A középosztály pénzét az alacsony kamatok őrlik fel, hiszen a (nyugdíj-elő)takarékosság az Európai Központi Bank által diktált nagyon alacsony kamatszint mellett veszteséges.
A fizetésekből továbbra is vonják az 5,5 százalékos szolidaritási járulékot a keleti tartományok újjáépítésére, valamint az ápolási biztosítást. A változatlan adókulcsok miatt a növekvő jövedelmek sokakat magasabb adósávba tolnak (ezt nevezik hideg progressziónak). Ehhez jön, hogy Merkel kancellár alatt a megújuló energia költségeit a cégek helyett a lakosságra hárították, így nagyobb összegű lett a rezsiszámla.
Atipikus
Peter Hartznak, a Volkswagen (VW) korábbi személyzeti főnökének a neve mára rettegett és gyűlölt Németországban. Gerhard Schröder a VW felügyelőbizottságából ismerte őt, a 2000-es évek elején kérte fel a közgazdászt a német munkaerőpiac reformjának a kidolgozására.
Baloldali pártoktól szokatlan módon éles neoliberális fordulat következett, amelynek során megnyitották az utat az atipikus foglalkoztatási formák előtt. Az ágazati megállapodásokban rögzített, jó fizetésekhez szokott németek milliói onnantól kölcsönmunkásként, gyakornokként, önfoglalkoztatóként vagy szerződéses munkásként általában a minimálbért (jelenleg óránként 8,85 euró) kapják. A havi 1500 euró körüli jövedelem nagyvárosi környezetben – lakbértől függően – éppen csak a túlélést biztosítja, így kényszer a másod-, harmadállás.
Statisztikai adatok szerint 2013-ban minden ötödik német munkás atipikus foglalkoztatott volt. A szakszervezetek ideszámolják a határozott idejű szerződéses dolgozókat is, így szerintük már minden harmadik ilyen. A Hartz-reformok során egy évre (idősebbeknél kettőre) csökkentették a munkanélküli-segély idejét, az összeg 404 euróra apadt.
Következmények
A reformok részeként létrehoztak egy kiegészítő magánnyugdíj-biztosítást, ám az atipikus munkából alig tudtak erre félretenni, miközben az alacsony fizetés
miatt az állami nyugdíj összege is kisebb lett. Emiatt egymillió 65 évesnél és kétszázezer 75 esztendősnél idősebb német nyugdíjas dolgozik rendszeresen, hogy elkerülje az időskori szegénységet. Becslések szerint már minden ötödik német nyugdíjas él szegénységben, a számuk egyre csak nő.
Az atipikus foglalkoztatású családokban élő gyermekek helyzete sem jobb. A szövetségi kormány idei szegénységi jelentéséből ezért ki is húzatták azt a mondatot, amely azt állította, hogy a szülők anyagi pozíciója minden eddiginél jobban meghatározza a gyermek életkilátásait.
Az állapotok az utóbbi években valamennyit javultak. A 2000-es évek stagnáló jövedelmei után 2-3 esztendeje végre növekedésnek indultak a német bérek. Az erősebb emelések mellett az alacsony olajárak is növelik a keresetek reálértékét, így az emberek többet tudnak vásárolni. A választásokhoz közeledve és a dél-európai helyzetet látva sok német örül, hogy egyáltalán van munkája, és hogy azért (relatíve) egyre többet vihet haza.