A reakciókból ítélve, valószínűleg az egyetemi és tudományos elit nem erre vágyott, és belefogott az egyetemi-tudományos status quo olyan védésébe, amit még Pangloss mester is megirigyelhetne. A pozícióőrzés meritokratikus retorikája szerint a pozíció megérdemelt, teljesítményeken alapul és bárki számára elérhető, aki az elvártat vagy annál jobb teljesítményt nyújt.
A forradalmi baloldal kiváltságőrző lenne? Az biztos, hogy mióta – Magyarországon 1945 után – a baloldal hatalomra jutott, mindent megváltoztatott és ma is megváltoztatna, kivéve saját intézményesített pozícióit. Ezek érinthetetlenségét/status quóját elsősorban azzal igazolja, hogy ezek révén tudja megváltoztatni, jobbá tenni a világot.
Eléggé beszédes, hogy pár nap eltéréssel egy filozófus és egy történész szólalt meg a status quo védelmében. Mindkettőjük területe az egykori kommunista elnevezés szerint „ideológiai tárgy” volt, ahová például egy 1958-as MSZMP PB-határozat szerint vallásos fiatalokat és vallásos szülők gyermekeit tilos felvenni.
Nincs még feldolgozva a szocializmus ideológiai-oktatási politikája, főleg azért, mert az egykori szereplők jelentős része még él, és kutatási támogatásokról, egyetemi-akadémiai karrierekről dönt. De 1988-ig az ideológiai tanszékeken kvótában határozták meg az MSZMP-párttagok szükséges arányát. 1989–90-ben – szemben Németországgal – ezeket az ideológiai képzőhelyeket átmentették: az oktatókat és a diákokat az ELTE-re, a tudományos szocializmus tanszékeket politológia tanszékekké keresztelték a stáb lecserélése nélkül, az MSZMP Társadalomtudományi Intézetéből az MTA Politikatudományi Intézete lett, a tudományos szocializmusból tudományos liberalizmus. (Hál’ isten tudományos konzervativizmus nem jött létre, noha az ideológiai-erkölcsi ítész szerepére törekvők időnként nekirugaszkodnak a „konzervatív értelmiség” zászlaja alatt.)
Az 1989–1991 közötti Nagy Beszarás elmúltával visszaállt a rend, és az egyetemek, kutatóintézetek azóta zavartalanul újratermelhetik az addig a párt által gondosan létrehozott és felügyelt világukat.
És most kiderült, hogy Magyarországon az egyetemi és tudományos élet kiváló minőségi szelekció eredménye. Romsics Ignác történész ezt úgy fogalmazta meg egy kritikus ifjú számára: „Olvasson és kutasson sokat, írjon jó könyveket, és akkor egészen biztosan ő is haladni fog fölfelé a tudományosság ranglétráján”.
Ezt az önképet legalább két irányból vonják kétségbe Mucsán: egyrészt nem biztos, hogy a birtokon belül lévők olyan kiválók. Ismerünk olyan tanszékvezető egyetemi tanárt az ország legrégebbinek mondott egyetemén, akinek tíz éve nincs tudományos publikációja. Tudunk olyan intézetvezetőt ugyanezen egyetemről, akinek az MTMT szerint tíz hivatkozása van. És tudunk olyan dékánt, akinek nulla. És tudunk olyan MTA-doktort, akinek harminc.
Másrészt a status quo őrzői azt állítják, hogy az MSZMP által „ideológiai tárgyaknak” nevezett területeken a szelekció ma már nem ideológiai, csupán tisztán szakmai alapon történik. Csakugyan igaz ez az állításuk? A nyolcvanas években nem vitte el fekete autó azokat, akik nem voltak párttagok, de a diákok közül a párttagok és a hálózat tagjai mind egyetemi vagy akadémiai állásokban kezdhették életüket. A többiek pedig kis szerencsével valamelyik szakközépiskolában taníthattak. Ma pedig az „ideológiai területek” intézményeiben leginkább az előbbiek vannak kapuőrhelyzetben.
Hadd meséljek el három kis történetet a hálózat mai nyitottságáról és kapuőreiről. Egy középkorú kutató könyvet írt egy témáról, azonban a megjelenés előtt sem engedélyt nem kért a téma honi gazdáitól, sem a kéziratot nem mutatta be nekik jóváhagyásra. Mindezek eredményeképpen a témagazdák körlevelet írtak a szakterület nemzetközi szervezetének, hogy még véletlenül se álljanak szóba a szerzővel. Ugyanis a szerző, a levél szerzői szerint, a „liberalizmus esküdt ellensége”.
Ez is a szelekció egy fajtája.
A fiatal bölcsész a nagy és ősi egyetemünk doktori iskolájának hallgatója volt. A képzés utolsó évében az iskola vezetője – jeles public intellectual, akinek összes nemzetközi cikke a Korunk című kolozsvári lapban jelent meg – a tomboló Fidesz-diktatúra idején magához kérette, és közölte a fiatal doktorandusszal, hogy úgy hallotta, problémás politikai nézeteket vall (ti. jobboldali). A doktorandusz nem fejezte be a képzést.
Végül a legelső kapu: BA-hallgató a szakdolgozata témájának a mai keresztényüldözéseket választotta a nagy tekintélyű budapesti egyetemen. A felkért témavezető óva intette: nem lesz ez jó. De a diák úgyis pályaelhagyó, nem akar a szakmában karriert, és ragaszkodott a témához. Az elkészült dolgozat pocsék osztályzatot kapott, amivel semmi esélye nincs egy sikeres MA-felvételire, és a bíráló első kritikája arra vonatkozott, hogy miért fogadja el a hallgató, hogy a kereszténység a legüldözöttebb vallás ma a világon, és miért nem kezeli forráskritikával az erre vonatkozó publikációkat. A dolgozat szóbeli védésén is csak a bírálat e pontja került szóba, a vizsgabizottság csak ezt erőltette: miért fogadja el a hivatkozott szakirodalomnak ezt az állítását a hallgató? Ugyanis ma az áldozatlét felmentést és erkölcsi igazolást ad, az áldozat szép és nemes. Azonban Magyarországon a keresztény ma nem számít áldozatnak, sőt inkább elnyomó, és aki azt állítja, hogy a világon ma ez a leginkább üldözött vallás, az kiírja magát a demokraták konszenzusából.
Vonjuk le a logikus következtetést, mint Sir Bedivere, a Bölcs tette: az „ideológiai” területeken a kapuőrök ma is a megszokott módon, ideológiai szempontok alapján szűrnek, vesznek ki némelyeket a versenyből.
Ezért én nem vagyok teljesen biztos abban, hogy olvasni, kutatni és jó könyveket írni elég ma Magyarországon az egyetemi és tudományos hálózatba kerüléshez. És abban sem vagyok biztos, hogy aki benn van, az mind olvas, kutat és jó könyveket ír.
