Orosz–ukrán-KONFLIKTUS
Az Azovi-tenger a Fekete-tenger „melléktengere”. Északról és nyugatról Ukrajna határolja, keletről és délről Oroszország. A Fekete-tengerrel a Kercsi-szoros köti össze. A Krím félsziget elcsatolása után viszont csak egy északi tengerparti szakasz maradt ukrán ellenőrzés alatt, ahol a legjelentősebb város Mariupol, amelyet ideiglenesen a donyecki térség központjának nevezett ki a kijevi kormány, tekintettel arra, hogy a korábbi „főváros” szakadárok kezén van.
Mariupol és a tengerparti sáv stratégiai jelentőségét az adja, hogy északról ennek a területnek a megszerzésével közvetlen szárazföldi összeköttetést lehetne biztosítani a Krím félsziget és a szakadár részek, valamint Oroszország között. A konfliktus kitörésekor a várost sikerült is elfoglalniuk a felkelőknek, ám végül az ukrán kormányerők visszafoglalták (lásd térképet).
FEGYVEREK ÉS PARAGRAFUSOK
A Krím ellátása viszont szárazföldi elérhetőség híján igen problémás, ezért a két tengert összekötő Kercsi-szoroson épített hidat Oroszország. Nem ez itt az első átkelést biztosító építmény, már a megszálló német csapatok is terveztek ide hidat, ám a hadiszerencse forgandósága folytán az általuk odaszállított építőanyagokból a szovjetek készítették el azt. S eléggé szovjet módra sikerült. Mivel az áprilisban elkezdett építkezést az 1917-es októberi orosz forradalom 27. évfordulójára át kellett adni, a kivitelezés minősége olyan gyatrára sikeredett, hogy a téli jégzajlás a híd pilléreinek a harmadát megrongálta, így végül el is bontották az építményt, és kompokkal oldották meg az összeköttetést. Az ez év májusában átadott új átkelő vasúti és közúti forgalmat is biztosít, s 18,1 kilométerével Európa leghosszabb hídja lett.
A Krím félsziget annektálása során Oroszország teljesen az ellenőrzése alá vonta a tengeri átjárót, és különféle adminisztratív előírások bevezetésével akadályozta az idegen hajóforgalmat. A szigorú ellenőrzésre némi magyarázattal szolgálhat, hogy ukrán szélsőségesek rendszeresen a híd felrobbantásával fenyegetőznek.
Jelenleg Kijev követeli a szabad hajózás biztosítását. Szerintük ez a gyakorlat nagyban megnehezíti a mariupoli kikötő használatát, mert a teherhajóknak hét-nyolc napot is várniuk kell az orosz fél engedélyére az áthaladáshoz.
Szeptemberben már volt egy eset, amikor az ukránok néhány kereskedelmi hajót küldtek Mariupolba a most megtörténthez hasonló módon, nem várva meg a Kreml válaszát az engedélykérésre. Ezúttal az orosz fél állítása szerint ötven kilométerrel eltértek a kijelölt hajózási útvonaltól, amelyet még egy 2003-as egyezményben rögzítettek.
A pontos történetet a két fél beszámolóiból nehéz rekonstruálni. Ami mindegyikük elmondásában azonos, az az, hogy november 25-én vasárnap először egy orosz járőrhajó ütközött a három ukrán hadihajóból álló kötelék egyik egységének, majd az oroszok tüzet nyitottak, és különleges egységeik elfoglalták a vízi járműveket, őrizetbe véve a legénységet. Az incidensben két tengerész megsérült.
Moszkva nézőpontja szerint az ukrán hajók megsértették az orosz felségvizeket, nem reagáltak a megállásra felszólító felhívásra, és még a figyelmeztető lövések ellenére sem álltak meg. Ha valóban igaz, hogy ötven kilométerrel eltértek a hajózási útvonaltól, akkor – tekintve a szoros keskeny voltát – igencsak megközelítették az orosz partokat. Az ukrán verzió ténybelileg nem tagadja az orosz állításokat, hanem azt hangoztatja, hogy jogszerűen járt el, és indokolatlan volt a másik fél agressziója.
KINEK AZ ÉRDEKE?
Hogy kinek az érdeke a feszültség fokozása a két fél közül, nem igazán világos, már ha egyáltalán előre eltervezett eseményről van szó, mert hogy ilyen tartósan feszült helyzetben mindenféle központi szándék nélkül is kirobbanhat fegyveres összetűzés.
Bár orosz részről a híd megépülte óta érezhető egy félblokád jellegű magatartás a mariupoli kikötő forgalmának nehezítésével, nem könnyen érthető, mit nyerhetne egy ilyen konfliktussal. Leginkább újabb szankciókat. Az ukrán reakciók sokkal inkább abba az irányba mutatnak, hogy egy cseppet sem haboztak megpróbálni learatni az incidensen nyerhető bel- és külpolitikai bónuszokat.
Első lépésként rögtön harckészültségbe helyeztették a flottát, ami legfeljebb verbális intervencióként értelmezhető, merthogy a Krím elcsatolása után nem sok maradt az ukrán flottából. Kijevnek összesen egy fregattja és egy korvett osztályú hadihajója van, valamint tizenkét járőrhajója, melyek közül kettőt most az oroszok őriznek.
Következő lépésként hadiállapot kihirdetését kezdeményezte Petro Porosenko ukrán elnök hatvan napra, rögtön bejelentvén, hogy ez nem jelent háborús cselekményeket. Indoklásul azt hozta fel: szárazföldi támadásra számít orosz részről. Hogy erről Kijevnek volt-e hírszerzési információja, nem tudni. Mindenesetre ha el is akarnák foglalni Mariupolt, a szakadár területek és a Krím közötti partszakaszt, orosz részről stratégiailag nincs túl sok értelme első húzásként az érdemi csapásmérő erőt nem jelentő ukrán hadihajók távoltartásának az Azovi-tengertől.
KÉTPÓLUSÚ VILÁGREND
Az orosz reakció is az volt, hogy az egész incidenssel Porosenko az ukrán elnökválasztást kívánja befolyásolni, mind a háborús fenyegetés lebegtetésével, mind pedig a hadiállapot adta jogkorlátozási eszközökkel.
Valószínűleg érezhette a helyzet fonák voltát az ukrán törvényhozás is, mert a hadiállapot idejét harminc napra, a kampány kezdetéig, területi hatályát pedig csak az orosz és a szakadár részekkel szomszédos tíz megyére korlátozta. A nemzetközi reakció elsősorban a higgadtságra intés volt, óva a konfliktus eszkalálódásától. Mindkét fél az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vitte az ügyet, ahol a szavazatok alapján mintha újra egy kétpólusú világrend kezdene körvonalazódni.
A kercsi incidens és az ukrán választási kampány összefüggéséről lapunk 43. oldalán olvashatnak
Borítófotó: Petro Porosenko ukrán elnök egy hadgyakorlaton. Készül a választásokra
