SZABÁLYOZÁS
Mint ahogy a Szent Római Birodalom (Német-római Császárság) nem volt se szent, se római, se birodalom, a modern monetáris elmélet (Modern Monetary Theory – MMT) sem modern, nem a pénzről szól, és nem is elmélet. Legalábbis a kritikusai ezt állítják. Mégis, talán kevés olyan téma van napjainkban a közgazdasági gondolkodásban, amely több vitát vált ki, mint ez.
A történet az Egyesült Államokban kezdődött, a demokraták mögött álló agytrösztök a feje tetejére állították a hagyományos gazdaságelméletet. Kivennék a makrogazdaság menedzsmentjét a kamatokról döntő Federal Reserve kezéből; azt szeretnék, hogy a kormányzati költségvetési politika és az adózás vegye át a szerepét. Az elmélet leginkább provokatív része szerint a büdzséhiány nem számít azon országok esetében, amelyek azt a saját devizájukban finanszírozzák – vagyis nem külföldi hitelekből.
ADÓEMELÉSSEL AZ INFLÁCIÓ ELLEN
A teória elleni legfőbb érv az, hogy a kormányokat költekezésre sarkallja, ami az infláció elszabadulásához vezethet. Az MMT hívei viszont azt állítják: ha ennek a veszélye megjelenik, adóemelésekkel megfékezik azt. A kritikusok szerint azonban ez az elmélet nem veszi figyelembe, hogy miként is működik a gazdaságban a pénz – annak ellenére, hogy a monetáris rendszert ugyanúgy írják le, mint a világ nagy jegybankjai. Összefoglalva: a gazdaságot és az inflációt a fiskális politikán keresztül kell és lehet szabályozni, nem pedig a hagyományos módon, a monetáris politika révén. Például: ahelyett, hogy a Fed recesszió idején kamatot csökkentsen, hogy az olcsóbb pénzzel és az alacsony kamatú hitelekkel élénkítse a fogyasztást, a kormányzatnak kell többet költenie. Fellendülési időszakban viszont adónövelésekkel vagy költségvetési kiadáscsökkentésekkel tartaná kordában az inflációt a fiskus – nincs szükség jegybanki kamatemelésre.
A FED BŐRÉRE MEGY A JÁTÉK
Az MMT híveinek némi igazuk van abban, hogy az adóváltoztatás és a költségvetési kiadásokkal való játszadozás gyorsabban vág végig a gazdaságon, mint egy jegybanki kamatemelés. Abban is, hogy ezek hatása általában kiszámíthatóbb a monetáris politikáénál. Neel Kashkari, a Federal Reserve minneapolisi területi igazgatója szerint a teória sokkal inkább politikai filozófia, mintsem gazdaságelméleti rendszer.
Maga a Federal Reserve, amelynek végül is a bőrére megy a játék, ez idáig nem foglalt határozottan állást az MMT kérdésében. Jerome Powell, az intézmény elnöke egy kongresszusi meghallgatáson kapott egy kérdést a témával kapcsolatban, ám nagyon óvatosan válaszolt: „Először szeretnék egy gondosan kidolgozott magyarázatot olvasni róla.” Annyit azért hozzátett, hogy „rossz az az elképzelés, amely szerint a költségvetési hiány nem számít azokban az országokban, amelyek a saját devizájukban képesek finanszírozni az adósságot”.
A hagyományos közgazdaságtan szerint ha nő a büdzsé hiánya, akkor a befektetők egyre drágábban hajlandók finanszírozni azt. Egyszerű kereslet-kínálati kérdés ez alapszinten: ha a költségvetés kereslete megnő a külső források iránt, akkor drágábban kapja meg azokat. A történelmi tapasztalat azt is mutatja, hogy ha egy jegybank – akár pénznyomtatással – kezdi el finanszírozni ezt a deficitet, annak megugró infláció lesz a vége.
Napjainkban azonban mind a két elméletet megkérdőjelezi a gyakorlat. Az amerikai államkötvények kamatai annak ellenére maradtak alacsonyan, hogy az államadósság szintje magas. Ugyanakkor a Fed monetáris stimulusa – a pénzügyi válságot követő gazdaságélénkítő kötvényvásárlási programja – ellenére az infláció nem szaladt el. Az amerikai kamatszint nulla közelében volt hét éven keresztül, Európában és Japánban pedig egyenesen negatív tartományban van. Így jogos a felvetés, hogy nem lett igazuk azoknak, akik a felsoroltak által végrehajtott irdatlan monetáris lazítás nyomán inflációs cunamira számítottak.
Kétségtelen, hogy a monetáris politika hatásmechanizmusa (monetáris transzmisszió) bonyolult és időigényes. Az is megmutatkozik, hogy nulla körüli kamatszinteken nem túl hatékony. Viszont tény az is: a monetáris és a fiskális politika elválasztásának megvan az az óriási előnye, hogy kizárja a napi aktuális pártpolitikát a makrogazdasági döntéshozatalból.
POLITIZÁLÓ JEGYBANKOK?
Az MMT válasza erre az, hogy a központi bankok lépéseinek mindig is megvoltak a politikai következményei és/vagy motivációi – kvázi politikai döntéseket hoznak. (Jó példa erre az, amikor az Európai Központi Bank 2011-ben, az európai adósságválság idején nyomást gyakorolt Silvio Berlusconi olasz kormányfőre. Jean-Claude Trichet és Mario Draghi arra szólította fel a miniszterelnököt, hogy csökkentse a költségvetési kiadásokat, alakítsa át a munkaerőpiacot és hajtson végre szerkezetátalakítást az állami gazdaságszabályozásban. Cserébe az EKB kötvényvásárlásokkal javította az olasz állampapírok árfolyamát.)
Az MMT hívei szerint tehát célszerűbb beismerni, hogy a jegybankok maguk is politikai tevékenységet végeznek. S ennek alapján miért ne lehetne a politikának is aktív szerepet vállalnia a makrogazdasági szabályozásban? Ha elúsztatják a költségvetést és ennek nyomán elszabadul az infláció, a választók majd megbüntetik az ilyen kormányokat a szavazófülkékben.
Az ellenérv szerint azonban az MMT egy nagyon fontos tényezőt nem vesz figyelembe, amikor ilyet állít, mégpedig az inflációs várakozásokat. A fogyasztói árak változása ugyanis nemcsak a kormányzati kiadásoktól és a jegybanki kamatoktól függ, hanem nagymértékben az inflációs várakozásoktól is. A központi bankok feladatai közé tartozik annak a bizalomnak a kiépítése is, amely e várakozások szelídüléséhez vezet. Például ahhoz, hogy egy nagy olajársokk idején a lakosság arra számítson, hogy az árak előbb-utóbb visszatérnek a jegybank által célként kitűzött szintre. Ez a folyamat azonban gyakran túlmutat egy politikai cikluson.
Borítófotó: Jerome Powell, a Federal Reserve elnöke egy kollégája társaságában. Kamatcsökkentés helyett adócsökkentés?
