KÖZPONTI BANKOK
Stephen Moore, Trump elnök potenciális jelöltje az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve igazgatói posztjára, nem közgazdász. (Moore-nak van ugyan master fokozata, PhD-je viszont nincs közgazdaságtanból.) Az Egyesült Államok közéletében nagy vita bontakozott ki arról, hogy ez jó vagy rossz. A gazdasági válságot követően gyakori vádként fogalmazódik meg a közgazdászokkal szemben, hogy mindentudónak gondolják magukat és arrogánsok, ráadásul a közelgő krízist sem látták előre. Különösen erős kritikákat kapott a Fed: elitistának, elefántcsonttoronyba zárkózónak, a központi tervezés hívének bélyegezték.
A Federal Reserve jelenlegi és korábbi elnökeinek a példája azt mutatja: nem kell magas szintű tudományos fokozat közgazdaságtanból ahhoz, hogy valaki sikeresen vezesse a világ legnagyobb befolyású jegybankját. Jerome Powell, az intézmény jelenlegi elnöke jogász. Paul Volckernek, egy korábbi legendás Fed-elnöknek szintén nem volt PhD-fokozata. Alan Greenspan már jócskán híres közgazdász volt, amikor tudományos fokozatot is szerzett. Az intézmény leghosszabb ideig szolgáló vezetője, William McChesney Martin és a „nagy depresszió” idején elnöklő Marriner Eccles szintén nem volt közgazdász.
NÖVEKEDÉS BÁRMI ÁRON
A vita egy tágabb kontextusban arról is zajlik: elegendők-e önmagukban a különböző makrogazdasági, ökonometriai modellek ahhoz, hogy egy jegybank számára meghatározzák a következő lépést, a követendő stratégiát? A közgazdaságtan persze sokkal több előrejelzések és modellek puszta halmazánál. Vannak olyan közgazdászok, akik ezt nem értik meg, és vannak olyan nem közgazdászok, akik viszont igen. Janet Yellen, a Powell előtti Fed-elnök igazi csúcsközgazdász volt az akadémiai szférából, ám még ő is elismerte, hogy nem feltétlenül jó az, ha egy központi bank hozzá hasonlókkal van tele. „Nem mindig világos, hogy ez segíti-e a döntéshozatalt” – nyilatkozta egyszer. Az üzleti tapasztalatot szerzett jegybankárok gyakran sokkal rugalmasabb döntéseket képesek hozni, mint az akadémiai szektorból érkezők.
Mindenesetre az új tagnak nem lesz könnyű dolga az amerikai intézményben. Trump mandátuma világos: mindent el kell követni annak érdekében, hogy a gazdasági növekedés kitartson a 2020-as elnökválasztásokig. Számára kulcsfontosságú, hogy kampánya során belföldi gazdasági sikereket tudjon felmutatni. Ennek költségvetési oldala meglehetősen bizonytalan, hiszen a törvényhozás alsóházát, a képviselőházat az ellenzéki demokraták dominálják. Így marad a monetáris politika befolyásolása. Az általa kinevezett Jerome Powellt hevesen kritizálta, amikor a jegybank kamatemelési ciklusba kezdett. Moore feladata az lesz, hogy minél lazább monetáris kondíciókat próbáljanak meg kikényszeríteni a Fedből.
Stephen Moore, az amerikai elnök jelöltje a Fed igazgatóságába. Növekedést bármi áron
KONFLIKTUS A FEDBEN
„Az intézményen belül teljesen elterjedt az a nézet, amely szerint nagyon helytelen, hogy a növekedés inflációt gerjeszt” – mondta Moore, aki ezzel azt is közölte, hogy a nagy ka-pa-ci-tás-kihasználtság és az alacsony munkanélküliségi szint, vagyis a lakossági fogyasztás megerősödése nem vezet dráguláshoz.
A jelölt azt javasolja, hogy a Fed az infláció helyett az áru- és nyersanyagpiacok árait célozza meg. Azt azonban nem fejtette ki, hogy pontosan miként is képzeli ezt el. Amikor Obama alatt a nyersanyagárak 57 százalékkal estek, Moore inflációs veszélyre figyelmeztetett. Amikor Trump alatt 14 százalékkal csökkentek, deflációval riogatott. Az aspiráns elméletével gond az is, hogy vajon miért kellene a jegybanknak olyan termékek árától függővé tenni a monetáris politikát, amelyeket az amerikai fogyasztók nem vagy csak nagyon ritkán vásárolnak. Ki vesz például egy tonna búzát vagy több hordó nyersolajat?
Trump jelöltje várhatóan erős konfliktusokat visz a héttagú igazgatóságba, amelynek most éppen folyamatosságra és stabilitásra lenne szüksége. Moore közölte azt is, hogy szeretné „demisztifikálni a monetáris politikát”. Úgy véli, a Fed fél a gazdasági bővüléstől, „növekedésfóbiás”. Ha valamilyen áruból és szolgáltatásból több van, vagyis élénkül a kínálat, az leszorítja az árakat, vagyis csökkenti az inflációt – érvel. A sajtó élénken találgatja azt is, hogy mi várható tőle az eladósodással kapcsolatban. Az amerikai hitelből vásárol, a lakossági fogyasztás a GDP körülbelül hetven százalékát adja.
Meglepő volt Moore-tól hogy erősen kritizálta Jerome Powell jegybankelnököt, követelte, hogy rúgják ki. Később elnézést kért ezért, de ha ő lesz az új Fed-igazgatósági tag, borítékolt a rossz viszony az intézmény vezetőjével.
EKÖZBEN EURÓPÁBAN
A tengerentúlon a növekedési ciklus kitolása a fő politikai cél, az öreg kontinensen viszont a bővülés beindítása, sőt a recesszió elkerülése. Mario Draghinak, az Európai Központi Bank (EKB) jelenlegi elnökének a mandátuma októberben lejár. Német elnöke még nem volt az eurózóna jegybankjának, így az íratlan szabályok szerint most ők jönnének. A posztra a legesélyesebbként Jens Weidmannt, a német központi pénzintézet, a Bundesbank elnökét emlegetik. Ő igazi monetáris politikai héja. A múltban hevesen kritizálta Mario Draghi eurómentő lépéseit és általánosságban az EKB szerinte túlságosan laza monetáris politikáját. A jelenlegi vezető a közelmúltban ismét arra hívta fel a figyelmet, hogy a lassuló gazdasági gyarapodás a valutaövezetben monetáris stimulust tesz szükségessé.
Weidmann-nak nagyon nem örülne Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Görögország. A Bundesbank feje a kőkemény fiskális fegyelmet megkövetelő hagyományos északi iskolához tartozik. A pénzügyi válság után azonban bebizonyosodott, hogy a déli államoknál ez egész egyszerűen nem vagy csak kínkeservesen, akadozva működik.
NÉMET–FRANCIA ALKU
Az új EKB-elnökről való döntés egyelőre nem sürgős. Az európai gazdasági és politikai vezetés a májusi parlamenti választásokra koncentrál. Pontosabban az e körüli helyezkedésből le lehet vonni óvatos következtetéseket a következő vezető európai jegybankár nemzetiségére vonatkozóan. A franciák egyre jobban lobbiznak azért, hogy az Európai Bizottságban meghatározó befolyást szerezzenek. Párizs tisztában van azzal, hogy saját politikai céljairól Brüsszelben döntenek. Emmanuel Macron köztársasági elnök otthon népszerűtlen, így Brüsszelben lesz kénytelen sikereket elérni, ha az EU-val kapcsolatos reformtörekvéseiből bármit is szeretne megvalósítani. Az EKB vezetőjének a személye így egy német–francia alku eredménye lesz, ami könnyen lehet, hogy a franciáknak tett berlini gesztusokért cserébe német jegybankelnöki kinevezéshez vezet.
Az ötvenegy éves Jens Weidmann, Angela Merkel egykori gazdasági tanácsadója népszerű figura hazájában. Az eurózónában azonban monetáris szigora kevés támogatót hozott neki. A déli államok biztos, hogy berzenkednek majd a kinevezése ellen. Így elképzelhető egy olyan kompromisszum is, hogy egy olyan elnököt jelölnek, aki képviseli ugyan a hagyományos északi szigort, valamint megköveteli a fiskális fegyelmet a tagállamoktól, de mégsem német. Ilyen lehet a finn jegybank korábbi és mostani elnöke: Olli Rehn és Erkki Liikanen.
Ugyanakkor egy német jelölt belpolitikai szempontból is fontos lenne Merkelnek és pártjának, a konzervatívoknak. A kancellár politikája konszenzusokon alapult. Gyakori taktikája volt, hogy a hagyományosan szocialista témákban kifogta a szelet a baloldal vitorláiból. Ennek az lett az eredménye, hogy a CDU balratolódott. Számára is világos, hogy ez sokáig nem tartható, a pártnak vissza kell szereznie hagyományos konzervatív irányvonalát. Egy Weidmann-kaliberű, a hagyományos német értékekhez – feszes fiskális fegyelem, költségvetési többlet – ragaszkodó ember az EKB élén erősíthetné azt az imázst, hogy a CDU visszatér a klasszikus politizálásához.
A Draghi által – kényszerűen – vitt ultralaza monetáris politikának volt egy másik nagyon kellemetlen mellékhatása is a német választókra, mégpedig az, hogy az alacsony kamatszint, sőt a negatív reálkamat elértéktelenítette a hagyományosan az állampapír-megtakarításban hívő németek vagyonát.
CSÚNYA VILÁG JÖN
Az is bizonyos azonban, hogy Weidmann kinevezésének nagyon nem örülnének a piaci befektetők. A várható monetáris szigor kikényszerítené a fiskálist is a már így is adósságban úszó déli államokban. Minél valószínűbb lesz Weidmann – vagy egy másik északi – kinevezése, annál nagyobb lesz a déli államok adósságának kamatterhe. Draghi a pénzügyi, majd az adósságválság idején magára vállalta, hogy a monetáris politikával is segíti a növekedés beindulását. Weidmann azonban azt az álláspontot képviseli majd, hogy a költségvetési lazaságot nem lehet monetáris politikai lazasággal kompenzálni, épp ellenkezőleg, a fiskusnak takarékoskodnia kell. Lassuló gazdasági környezetben egy monetáris héja EKB-elnökkel csúnya világ vár a déli államokra.
Borítófotó: Jerome Powell, a Federal Reserve elnöke. Trump kinevezte, majd azóta egyfolytában kritizálja
