Japán-kór fenyegeti az eurózónát

Mátrix
Lomha gazdasági növekedés, nyomott infláció, ultralaza monetáris politika. Látszólag kísérteties a hasonlóság a távol-keleti szigetország és az eurózóna útja között.

ANALÓGIÁK

Japanifikáció vagy japanizáció – angolul is csúnya szavak, mégis a leggyakrabban használt kifejezések közé tartoznak a külföldi gazdasági sajtóban, mégpedig az euróövezet kontextusában. Különösen népszerű lett azóta, hogy az Európai Központi Bank (EKB) a közelmúltban figyelmeztetett: a zóna idei gazdasági növekedése lényegesen kisebb lesz, mint amire korábban számított. 

 

ELVESZTEGETETT ÉVTIZEDEK

Az analógia Japánnal első pillantásra nyilvánvaló: lomha gazdasági növekedés, alacsony szintű infláció vagy deflációs tendenciák és ultralaza monetáris politika. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve az elmúlt években többször is emelt kamatot. A Bank of Japan és az EKB azonban 2008, a pénzügyi válság óta nem tett ilyet.

A japán gazdaság 1991 előtt felívelő fázisban volt, aztán abban az évben beütött egy tőzsdei krízis, és azóta tart a mélyrepülés. Az 1991 és 2001 között eltelt tíz esztendőt gyakran az elvesztegetett évtizednek nevezik. Nullához közeli kamatszint, gazdasági visszaesés. 1995 és 2007 között a nominális GDP 5,3 ezer milliárd dollárról 4,3 ezer milliárdra zuhant. Az átlagbérek öt százalékkal csökkentek. A kormány hiába verte magát kőkemény adósságokba, nem tudta élénkíteni a gazdaságot. Az eredmény: ma a GDP-arányos államadósság megközelíti a 240 százalékot, ezzel a fejlett országok körében toronymagasan vezetnek. (Az amerikai ráta például valamivel száz százalék fölött van.) Számos közgazdász szerint az eurózónában hasonló irányba mennek a dolgok – a demográfiai helyzetet is beleértve. 

Szerencsére egyelőre az öreg kontinens gazdasága jobban teljesít, a bővülés a pozitív tartományban van, és az adósságszint sem közelíti meg a japánt. Ám miután az EKB 1,1 százalékra vágta le idei GDP-előrejelzését, az euróövezet tekintetében hirtelen mindenki a növekedési előrejelzéseket és az adósságszinteket kezdte el figyelni. A japanizációtól való félelem általánossá vált. 

 

KÜLÖNBÖZŐ VÁLASZOK

Persze a két gazdasági térség közé hiba lenne egyenlőségjelet tenni. Mint minden általánosítás, ez is sántít. A japán gazdaság koránt sincs olyan rossz állapotban, mint azt gondolni szokás, és az európai gazdaságpolitikai válaszok is különböznek a felkelő nap országában dívóktól. Az kétségtelen, hogy Japánban az 1990-es bankválság után megtorpant a növekedés. Ezt követően azonban, 2000-től az egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson számolva) gyorsabban nőtt, mint az eurózónára számított ráta. 2006 óta a japán mutató még az amerikai és a brit szintet is lehagyta. Az ázsiai szigetország munkanélküliségi rátája a fejlett államok összehasonlításában a legalacsonyabbak között van.

Európa a 2008-as pénzügyi és a 2010–12-es adósságválságra laza monetáris és szigorú fiskális politikával válaszolt. Japán viszont pont az ellenkezőjét csinálta: több mint két évtizeden keresztül többnyire pozitív tartományban volt a reálkamat (magasabb volt a nominális kamatszint, mint az infláció). 

Az EKB irányadó kamata viszont 2011, a tragikusnak bizonyult kamatemelés óta nem emelkedett a volatilis ármozgású termékek (energia, élelmiszerek, alkohol, dohány) nélkül számolt infláció fölé (lásd Figyelő, 2019/22. szám – Beleragadhat a negatív reálkamatba az eurózóna). A befektetők aggodalma jogos: az uniós tagországok nem csinálhatják azt, mint a japán kormány, nem növelhetik ész nélkül államadósságukat, hogy eladósodás révén próbáljanak meg életet lehelni a pangó gazdaságba. Az állami keresletélénkítés lehetőségének a korlátozása persze annak a veszélyét is felveti, hogy valamilyen komolyabb világgazdasági deflációba sodródik az európai valutaövezet.

 

TANULSÁGOK

Az EKB negatív szinten tartja irányadó kamatát, a biztonságosnak ítélt német tízéves állampapírok negatív reálkamattal kelnek el. A kötvénypiacon a nagy tanulság Japántól: hiába gondolják az emberek, hogy a hozamok nem tudnak még lejjebb menni… tudnak. Az uniós fizetőeszköz stabilitásával, az eurózóna politikai helyzetével kapcsolatos aggodalmak továbbra is vonzóvá teszik a német kötvényeket – szinte bármilyen alacsony áron. (A részvénypiaci tanulság: soha ne vegyél bankrészvényt.) 

A távol-keleti országgal való analógia mintha a feldolgozóipar területén is megállna. Az autórészvények a legjobban teljesítő japán papírok közé tartoznak az 1990-es évek óta – a külföldi keresletnek köszönhetően. Hasonló a helyzet Európában. Az öreg kontinens is jókora külkereskedelmi többletet halmozott fel, szintén nagy részben a gép- és járműipar exportjából adódóan. A globális kereskedelmi feszültségek, a kínai–amerikai vámháború miatt azonban félő, hogy ez a többlet nem tartható fenn olyan sokáig, mint a japán mérleg esetében. 

Az európai kilátásokat azonban még a szigetországéinál is sötétebbre festi a munkanélküliség alakulása. A dél-európai államok foglalkoztatása a valaha mért legrosszabb japán adatoktól is messze elmarad. Spanyolországban például 38 százalékos a fiatalok állástalansági rátája. Az euró kárára szóló különbség a fiskális politika, pontosabban politikák eltérése is. Az összehangolatlan – összehangolhatatlan – fiskális politikák aszimmetriához vezetnek. A nagy adósságot maguk előtt görgető déli államokat Brüsszel megszorításokra kényszeríti, viszont a többletet felhalmozó tagokon nincs semmilyen nyomás, hogy az állami kiadások növelésével élénkítsék a valutaövezet keresletét. 

Holott a gazdasági logika azt diktálná, hogy az eurózóna fiskális szempontból is egységes legyen – a gazdagabb területekről bőséges transzferek áramoljanak a szegényebb régiók felé, munkahelyeket, piacot teremtve ezzel. A belátható jövőben ez biztosan nem valósul meg. A német baby boomerek lassacskán nyugalomba menő generációja nem fogja megengedni a berlini politikának, hogy az ő nyugdíjuk rovására támogassa a szegényebb délolasz vagy spanyol régiókat, a görög adóssághegyről már nem is beszélve.

 

MÉG EGY CSÚNYA SZÓ

Európa japanizációjáról beszélni félrevezető abból a szempontból is, hogy a mai Japán nagyon más, mint az 1997-es vagy 2010-es deflációval és stagflációval küzdő szigetország. A gazdasági fellendülés, még ha akadozva is, de tart, az üzleti beruházások súlya a GDP-n belül huszonöt éves csúcson van, a munkanélküliség szintje rekordalacsony.

Harada Jutaka, a Bank of Japan monetáris tanácsának egyik tagja szerint a gazdasági kondíciók javulása a társadalomban is érezteti a hatását. Így például csökken az öngyilkosságok száma, mérséklődnek a jövedelmi egyenlőtlenségek – egyéni és regionális szinten egyaránt –, valamint megkezdődött a házasságkötések és a születések számának enyhe emelkedése. Ennek tükrében a „japanizáció” már nem is tűnik olyan szörnyűnek. Sokkal vészjóslóbban hangzik egy nem kevésbé csúnya kifejezés: az euróizáció.

 

Borítófotó: A hagyományok szerint ünnepli 20. születésnapját egy okinavai fiatal. kijózanító adatok az óceánon innen és túl