– A kereszténység legnagyobb ünnepe a húsvét. Jézus a kereszthalálával megváltotta az ember bűnét, győzelmet aratott a halál felett. Nagypéntek a gyászé, a húsvét az öröm ünnepe. Hogyan értelmezheti a feltámadás üzenetét korunk embere?
– Az emberiség tragédiája az egyes emberek romlásával kezdődött, elég, ha akár Ádámra és Évára gondolok, vagy bármelyik háború kezdetére. Minden békétlenség két ember veszekedésével kezdődik, és az emberi szívekben érlelődik, forrong a gyűlölet, aminek aztán halál, kölcsönös öldöklés lesz a végkifejlete. Igazából a hívők, a keresztények közös ellensége a gonosz lélek, ennek a világnak a láthatatlan, de nagyon is tapasztalható szelleme. Nem kell ahhoz a testi halál, hogy megtapasztaljuk a szomorúságaink mélyén: becsaptak minket. Minden súlyos bajból lehet menekülés, van kiút. Bizony nemcsak a test halhat meg, de a halhatatlan lélek is beleesik a halál örvényébe, ha összekötötte magát a halandó test bűnös kívánságaival. Ha az ember nem az életet választotta, az igazság és a szeretet Istenét, akkor a halált választotta, és ebből az örök halálból kell valakinek megmentenie. Erre nem volt képes senki, csakis az Isten Fia, a mi Jézusunk, aki halálával megváltott minket. Önként és szabadon vállalta a világ bűneit, magára vette, és aztán alászállva a poklokra a tűzbe vitte, megsemmisítette a mi bűneinket. Aki a győzelem zálogát látja, hiszi a Keresztrefeszítettben, az megmenekül.
– Ez az üzenet a digitális világunkban megtalálja az utat a szívekhez, a lelkekhez?
– Sajnos, amikor az ember jobban érzi magát, amíg nincs különösebb baja, azt hiszi, nincs szüksége Istenre. De amikor testileg vagy lelkileg bajba kerül, akkor fohászkodik ahhoz, akiről tudja, hogy egyedül Ő mentheti meg. Statisztikailag persze állíthatjuk, hogy a szegényebb országokban élők, a beteg, idős emberek hamarabb rátalálnak az Úristenre, az egyetlen gyógyítóra, szabadítóra, a megmentőre, mint a magukat még egészségesnek, gazdagnak érzők. Az tény, hogy vannak Istenhez közelebbi helyzetek, állapotok. A digitális kor kihívásaival kapcsolatban eszembe jutott egy pap példája, aki elpanaszolta, hogy milyen kevesen járnak a templomba. Valaki azt tanácsolta neki, hogy csatlakozzon az egyik népszerű közösségi oldalhoz. Megtette és meglepődve tapasztalta, hogy a virtuális világban megtalálta a híveket, kapcsolatba lépett velük és csodák csodája – szép lassan bejöttek az Isten házába is. Ahogy még II. János Pál pápa mondta, nem szabad megijednünk a technikai vívmányoktól. A pásztornak meg kell találni az elcsavargott bárányait.
Kárpátalján az emberek nagy része még jár templomba, a vallásosságnak a régi jó, hagyományos elemei is megmaradtak. Persze a digitális kor kihívásai valósak, de régebben is volt tv, rádió, újságok. Ezek az időrabló elfoglaltságok elveszik/elvették a figyelmet a legfontosabb dolgoktól. És nemcsak az Istenre gondolok, de nem jut elég idő a felebarátunkra sem, vagy ahogyan a szláv nyelvekben nagyon találóan a „blizsnyij”, azaz a „közeli” (a közelebbi ember) kifejezést használják. Ezt már gyermekkorban meg kell tanítani, mert utána már gyakorlatilag lehetetlen ellenőrizni a folyamatot.
– Milyen kihívásokkal kell szembenézni az egyháznak, melyek most a leghangsúlyosabb feladatai?
– Szerintem a családra kell a legnagyobb figyelmet fordítani. Menjünk vissza a legkorábbi állapotra: akarják-e a fia-talok a házasságot, akarják-e a családot, akarják-e a gyermekeket? Mert itt kezdődik el minden rossz és minden jó. A választástól, a döntéstől függ. Sőt, ha mélyebbre megyünk – a hittől. Attól, hogy hisznek-e a teremtő Atyában, az egész világot, az emberiséget tervező, teremtő Istenben, elhiszi-e neki azt, amit Ádámon és Éván keresztül parancsolt az emberiségnek: szeressétek egymást, szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet és uralkodjatok rajta. Nagyon fontos, hogy a fiatal házasok akarják a gyermeket, higgyék, hogy Isten ajándéka, nem pedig teher. Nem egyszerűen multiplikálni, sokszorosítani kell az emberiséget, hanem elfogadni az Úristen ajándékát.
– A kárpátaljai magyarság szemszögéből nézve melyek az egyház legfontosabb teendői itt? Hogyan működik az ökumenizmus a magyar felekezetek között?
– Ukrajna egészét tekintve talán Kárpátalján pusztított a legkevésbé a keleti ideológia. Ha viszont a mostani nyugati, emberellenes ideológiára gondolok, az is ide jutott el a legkevésbé. Akár azt is mondhatnám, hogy szerencsés helyzetben vagyunk, ha a hit oldaláról vizsgálom a helyzetünket. Egyébként viszont nem helytálló ez a megközelítés, hiszen Kárpátalja mindig periféria volt, akár Bécsből és Budapestről, akár Moszkvából és Kijevből nézzük. Ennek a helyzetnek voltak és vannak előnyei is. Ez toleráns vidék volt, napjainkban is az. Minden keresztény egyház törekszik arra, hogy a vallását, hitét megélje. A történelmi egyházak között nincs irigykedés, versengés, inkább az összefogás a jellemző, amelynek a szép jeleit lehetett látni az ezredforduló nagy árvizei idején, vagy most, amikor ökumenikus összefogást hirdettünk magyar nagycsaládosok támogatására, vagy amikor közösen gyűjtöttük az aláírásokat az anyanyelvi jogok tervezett szűkítése ellen. Egyébként megdöbbentő, hogy a kijevi Majdan győzelmét követően éppen a nyelvtörvény eltörlése volt az ukrán nacionalisták legsürgetőbb feladata. Kelet-Ukrajnában pedig keresztények ölnek keresztényeket, ukrán lő ukránra. Bár kétségtelen, hogy idegenek is beavatkoztak az eseményekbe, ez egyértelműen agresszió és elítélendő. Ez óriási szégyene a kereszténységnek, és örömet szerez ellenségeinknek.
– A Kárpátaljára jellemző toleranciát említette, de azért előfordul, hogy magukat jó kereszténynek és jó ukránnak tartó csoportok feszültséget próbálnak gerjeszteni, a magyarok ellen uszítanak. Nemrég volt a nacionalisták félelemkeltő felvonulása Ungváron.
– Az európai népek történetét szemlélve megállapíthatjuk, hogy ezen mindegyik átesett, a nacionalizmus mindenkit megkísértett. Valljuk be, ezt mi sem kerültük el, hiszen amikor megerősödött a nacionalizmusunk, a többi nemzet hátrányba szorult. Ez is közrejátszhatott az 1848–49-es forradalom bukásában, a világháborúk elvesztésében. Az tény, hogy ebből ki kell gyógyulnia mindenkinek. Ahhoz persze nagy bátorság kell, hogy bevalljuk: hibáztunk, vétkeztünk, és a kereszténység legalapvetőbb elvét nem fogadtuk el – szeresd az ellenségedet is. Mahátma Gandhi megszégyenít bennünket, hiszen nem keresztényként, de az evangélium szellemében és Isten segítségével győzte le az ellenség gyűlöletét Indiában, s összefogta a népét az erőszak-nélküliségben, majd elérték a függetlenség kivívását az angolok ellenében. A háborút pártoló egyházi személyiségeknek hatalmas a felelősségük az Úristen, a világ és legfőképpen a halottaikat sirató családok előtt.
– A hívők többsége számára a püspök elérhetetlen főméltóság, pedig ugyanolyan ember, mint ők. Élettörténete, múltja van, és éli a hétköznapokat. Kérem, idézzen fel egy húsvéti emléket gyermekkorából, beszéljen magyarországi éveiről.
– Egy budapesti kórházban, koraszülöttként jöttem a világra, ezért szerepel az életrajzomban a magyar főváros születési helyként, viszont Pilisszentlászlón éltem gyerekkoromban. Visszaemlékezve a régi húsvétokra, egy ünnepet megelőző korai kálváriajárás jut eszembe. Anyukámmal még sötétben, gyalog indultunk el a Kálváriára. Ez akkoriban általánosan elterjedt szokás volt, de mi olyan korán indultunk el, hogy még senki sem volt ott. Ez a kora hajnali keresztútjárás nagyon mélyen belém vésődött. Azt a kis Kálváriát később is nagyon szerettem. Szerettem arra járni. Gyerekkoromban, például amikor a nyulaknak jártam füvet szedni, mindig megálltam a keresztnél. Kárpátalján is nagyon szép húsvétokat éltem át.
– Hogyan választotta a papi hivatást?
– Már gyerekkoromban tudtam, de rólam is tudták, hogy pap leszek. Ott laktunk a templom mellett, iskolásként minden reggel, a tanítás előtt eljártam a szentmisére. Ez inkább természetes volt, mintsem tudatos. Azután ez egy kicsit elfelejtődött bennem, majd amikor elkezdtem olvasni az evangéliumot, és egyetemista koromban egy hittanos közösségbe jártam, felébredt bennem a vágy, hogy a Szentírás szellemében éljek. De ekkor még nem gondoltam a papságra, csak másképp, jobban akartam élni. Amikor elolvastam egy Szent Ferenc életéről szóló könyvet, világossá vált számomra, hogy ez az, amit kerestem: nem másokat tanítani, hanem csak élni egyszerűen az evangélium szerint. Akkor tulajdonképpen beleugrottam a sötétbe. Katona is voltam, villamosmérnök is voltam, ez is, az is elmúlt. Amikor 1977-ben beléptem a kolostorba sokféle meglepetés ért. Kiderült, hogy ez nem is olyan, mint 800 évvel korábban volt. Sok mindent kellett még tanulni, és tanítani is kellett, aztán papi szolgálatokat is végezni. Hét-nyolc év gimnáziumi tanítás után jött a lehetőség misszióba jönni a Szovjetunióba. Szívesen vállaltam a feladatot.
– Megmaradt valami a régebben szerzett tudásából, emlékszik még Ohm törvényére, eligazodik egy kapcsolási rajzon?
– Valószínűleg igen, de 40 éve nem foglalkoztam ezzel. Ki tudja, meg kell próbálni! (nevet) Mindenesetre néha előhozom a hittanórákon a fizikából vett példákat. Habár újabban a biológia tetszik jobban, az élet. A Kellermayer Miklós sejtkutató professzorral való találkozásom után kezdett érdekelni a sejtek élete, az Élet maga, amelyben benne van a fizika is, benne van a lélek is.
– A térségben a 80-as évek végen, a 90-esek elején végbement rendszerváltások időszakában jött Kárpátaljára, a szovjet birodalom peremvidékére, ahol éppen csak megszűnt a több évtizedes vallásüldözés, és még a jelenlegi válsághoz képest is elképzelhetetlen körülmények uralkodtak. Előfordult például, hogy bérelt koporsóban temettek. Ön mégis idejött…
– Nem én választottam. Teréz anya életét olvasva a 80-as években Indiába vágytam. Viszont az a lehetőség adódott, hogy a Szovjetunióba kellene menni kisegíteni egy-két évre, mert kevés volt a pap. Gondoltam, elvállalom, hiszen nincs is messze, angolul sem kell tudni, sőt oroszul sem, mert itt magyarok között kell szolgálni. Fogalmam sem volt, hogy mi vár itt engem. Visszagondolva a történtekre, nagyon kellemes meglepetés ért, hiszen az ateizmus-kommunizmus pusztítását csak annyiban láttam, hogy üresek voltak az üzletek 89 nyarán, és öt kilométeres sor fogadott a határon. Mindenki elvágyódott a kommunista paradicsomból a rothadó kapitalizmusba (nevet), Nyugatra, az első ország pedig Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország volt. Azt tapasztaltam, hogy mindenki éhezi Isten szavát, az evangéliumot, a híveknek visszaadott és újra kinyitott templomokba vágyott mindenki. Óriá-si reneszánszát élte az egyház.
– Mi a legszebb kárpátaljai élménye, mit mondana el egy olyan magyar honfitársunknak, aki még sohasem járt ezen a vidéken?
– Sok minden megváltozott a három évtized alatt. Az áruhiány megszűnt, minden kapható, viszont kevesebben maradtak a hívők. A mi híveink főként magyarok, szlovákok és németek. Utóbbiak közül alig maradt itt valaki. De nem csak létszámban fogytunk. Lankadt a lelkesedés, az Isten, a Biblia, az evangélium iránti vágy, ami régen jellemző volt. Viszont kialakult egy olyan réteg, amelyik a sok új probléma ellenére mégis Istent keresi, és hirdeti-tapasztalja, hogy az Ő útján járni az egyedüli gyönyörűség.
– Nem bánta meg, hogy annak idején elfogadta ezt a feladatot?
– Nem bántam meg (nevet), bár húsz évvel ezelőtt volt olyan érzésem… De nem, bátran állíthatom, hogy nem bántam meg. Lehet, ha előre tudok az előttem álló nehézségekről, akkor nem biztos, hogy idejöttem volna. Ha előre megsúgta volna valaki, hogyha a ferencesekhez megyek, papnak is kell lennem, meg tanárnak, sőt még püspöknek is – akkor biztos nem léptem volna be a Rendbe. De ez az Úristen humora – vagy életvezetése? Az embert egy tiszta vágyán át veszi rá egy olyan útra, amit aztán már, ha szereti Őt, hűséges hozzá, akkor érte mindent vállal és elvisel.
NÉVJEGY
Majnek Antal 1951. november 18-án született Budapesten.
Az általános iskolát Pilisszentlászlón végezte, majd a Szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban érettségizett.
A Budapesti Műszaki Egyetemen villamosmérnöki diplomát szerzett. 1977-ben lépett be a ferences rend Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett magyarországi provinciájába. Teológiai tanulmányait Esztergomban és Budapesten végezte.
1982-ben szentelték pappá. A Szentendrei Ferences Gimnáziumban fizika–technika és hittan szakos tanárként tevékenykedett.
II. János Pál 1996-ban, Rómában szentelte püspökké, jelmondata: „Az Úr az én erősségem.”
2002. március 27-én a Munkácsi római katolikus egyházmegye első megyés püspökévé nevezték ki.
Isten áramkörében. A Budapesti villamosmérnökitől a kárpátaljai püspöki szolgálatig
