RETÚRJEGY
A legkisebb fiú pedig összeszedte minden bátorságát, és tarisznyájába hamuban sült pogácsát téve elindult szerencsét próbálni – már a népmesékben is azt halljuk gyermekkorunkban, később pedig a történelem-, irodalomórán, hogy az újítások nyugatról érkeznek, ahol jobbak a bérek, s úgy általában minden fejlettebb. Így nem csoda, hogy sok fiatal az érettségi vagy a diploma megszerzése után úgy dönt: Nagy-Britanniába, Németországba, Ausztriába, Franciaországba megy szerencsét próbálni. De vajon mi ösztönzi őket igazán? Csupán a pénz vagy a kalandvágy is? És nyugaton tényleg kolbászból lenne a kerítés? Olyan fiatalokat kerestünk meg, akik több évig éltek külföldön, valamilyen oknál fogva mégis hazajöttek. Volt, aki még az európai uniós csatlakozásunk előtt hagyta el az országot, és csak utána tért haza, mások az elmúlt években jobb ajánlatot kaptak itthonról, s beszéltünk olyanokkal is, akik csupán egy jobb életről álmodoztak, nemrég pedig pont emiatt tértek haza. De egy dolog közös bennük: már mindannyian itthon vannak. Cikkünkben a megszólalóknak új nevet adtunk, mert sokan közülük – bár elmesélték és nem is szégyellik kinti kalandjaikat – nem szeretnék, ha bárki ezen történetek alapján ismerné meg vagy fel őket.
KEVÉSBÉ BEFOGADÓ KÖZEG
Így van ezzel András is, aki még az EU-csatlakozás előtt, 2000-ben hagyta el Magyarországot, részben a jobb élet, jobb fizetés reményében, másrészt kalandvágyból. Vendéglátóipari gyakornokként korábban már többször is volt külföldön, akkoriban az itthoni viszonylatban jó fizetésnek számító félmillió forintot is megkereste egy nyár alatt. Bár ezért a pénzért nagyon helyt kellett állnia, nemegyszer hallotta a feletteseitől, hogy dolgozzon gyorsabban, keményebben, különben mehet haza. Azokban az években már magyarországi tapasztalata is volt, és bár a vendéglátás sehol sem számít könnyű keresetnek, itthon csak a munka volt kemény, odakint a megjegyzések is. De a pénz jó volt, így András azt gondolta: ha ez hosszú távon fenntartható, érdemes kimenni, főleg, ha nem a vendéglátóiparban helyezkedik el, hanem irodai munkát végezhet.
A németnyelv-ismerete meg is volt hozzá, de meglepő módon ezzel a tudással Dublinban kapott munkát, egy nemzetközi cég Írországba telepített központjában. Előbb az ügyfélszolgálaton, később a HR-osztályon dolgozott, így egy viszonylag korrektnek mondható fizetést kapott, ráadásul szellemi munkát végzett. De azt mondta, diploma nélkül és magyarként ennél följebb nem juthatott a ranglétrán, hiszen a középvezetői, vezetői posztokat a helyiek kapták meg, akkor is, ha csak törve beszélték a németet. András szerint volt ebben némi realitás, hiszen a helyiek nem egy-két évre terveznek egy munkahellyel, hanem hosszú távra.
Ezzel szemben aki szerencsét próbálni megy oda, könnyebben mozdul egy másik ajánlatra. András, bár nem keresett rosszul Dublinban, s egy szobát meg tudott fizetni, de ahhoz, hogy valamennyit magára és bulizásra is tudjon költeni, már biciklivel kellett járnia, a tömegközlekedést nem engedhette meg magának. A kint töltött hét év alatt mindent megtett, hogy minél több helyi barátot szerezzen, az írek azonban nem voltak nyitottak a kelet-európai fiúra, így inkább oda vándorolt németekkel és más nemzetiségekkel barátkozott. Végül úgy látta: ha ennél magasabbra nem kerülhet, inkább hazatér Magyarországra és továbbtanul. Miután lediplomázott, a kint érzett honvágy már nem engedte vissza külföldre, itthon keresett munkát. Azt mondta, ma már úgy látja, kemény munkával kint is és idehaza is ugyanúgy lehet boldogulni.
Hasonlóan látja ezt Bálint is, aki több mint egy évet élt Angliában 2015 májusától. Még magyarországi munkahelyén kapta az állásajánlatot, Andráshoz hasonlóan őt is szellemi munkára hívták. Azt mondta, tapasztalatnak jó volt, mert egy nagyobb vállalathoz került, ahol pörögni kellett, több volt a feladat és a pénz is. De Bálint sosem akart kint élni, úgy is tervezte, hogy két év után hazatér, a barátnője nem is tartott vele a külföldi kalandra. A fiatal férfi, bár elismeri, hogy jó fizetést kapott Angliában, mégsem érezte igazán jól magát, mert ő is azt tapasztalta, hogy a helyiek nem nyitottak felé igazán, ha pedig mégis beszélgetésbe elegyedtek, nem tudott önmaga lenni, hiszen egy más nemzetiség nem ugyanúgy érti a humorunkat, a gesztusainkat, mint a honfitársunk. Bálint szerint épp ez az egyik oka, hogy odakint könnyű félretenni, hiszen az ember csak dolgozik, nem nagyon jár el szórakozni, így nincs is mire elköltenie a pénzt. Végül már a tervezett két esztendő felénél munkát kezdett keresni Magyarországon, és amikor megtalálta jelenlegi munkahelyének ajánlatát, úgy döntött, hazajön.
NINCS KOLBÁSZBÓL A KERÍTÉS
Mivel eddig csak olyan fiatalokat mutattunk be, akik szellemi munkát végeztek, következzen Dénes, aki 21 évesen költözött ki Angliába, egy érettségivel és egy nyomdászszakmával a kezében. Az motiválta, hogy itthon nem tudott volna annyit keresni, amennyit szeretett volna. Bár beszélt angolul, nem felsőfokon, így először takarítói, később konyhai, végül szakácsmunkát kapott.
Pár hónap után belátta, hogy kint sincs kolbászból a kerítés: saját bevallása szerint felettesei csicskának nézték, és nem is keresett annyit, hogy félre tudjon tenni vagy haza tudjon küldeni. Sőt! Rendszeresen még a hónap végéig sem tartott ki a fizetése, az utolsó héten már a konyháról kellett egy-két falatot elcsennie, mert éhes volt. Végül az interneten keresztül szerelmes lett egy magyar lányba, aki hazacsábította. Ma már itthon dolgozik egy multinacionális vállalatnál, szellemi munkát végez, és jobban keres, mint Nagy-Britanniában.
Végül, de nem utolsósorban ismerjék meg Bellát, az egyetlen női megszólalót, aki már az egyetemet is Németországban végezte, majd Stuttgartba ment dolgozni. Azonban a kint töltött évek ellenére sem találta meg a helyét a nyugati országban: úgy érezte, kinézik. A németek kelet-európai származása miatt, azért, mert nem helyi, míg a bevándorlók azért, mert nem abból a kultúrából jött, mint ők. Ezért Bella inkább úgy döntött, hazatér. De azok közül, akikkel az elmúlt hetekben beszéltünk, nem ő volt az egyetlen, aki hasonló okok miatt jött vissza.
Sokan azonban még kint vannak. Ki azért, mert úgy érzi, valóra vált az álma, ám sokan azért, mert nem is tudják, hogy ma Magyarországon milyen fizetések vannak. Hiszen amikor ők elmentek öt-nyolc-tíz éve, még egészen más bértáblák voltak. És az is lehet, hogy ma már itthon könnyebb lenne boldogulni.
