– „Elfelejtettük volna?” – teszi fel a kérdést a kommunizmus rémtettei kapcsán a Terror Háza Múzeum plakátja. Ön hogy látja, mennyire emlékszünk a közelmúltunkra?
– Szerintem nem állunk olyan rosszul a nemzeti emlékezet terén, és ebben a Terror Háza elmúlt 16 éves munkájának valóban nagy szerepe van. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának van egy erre vonatkozó társadalomkutatása, ami még zajlik ugyan, de már most kiolvasható belőle az a trend, hogy van egyfajta passzív tudás az emberek fejében a múltunkról és ez elő is hívható. Azt tapasztalom, hogy érdeklődés és igény is van a történelmünk megismerése iránt. Ugyanakkor akadnak komoly hiányosságaink is, amelyek pótlása alapvetően fontos lenne a történelmi folyamatok megértésében. Itt elsősorban a Kádár-rendszerrel összefüggő tévhitekre és ismerethiányra gondolok. Ezzel kapcsolatban akad még teendőnk bőven.
– Milliós nagyságrendre tehető azoknak a honfitársainknak a száma, akiknek már nincs személyes emléke a kommunizmusról. Nekik hogy tudjuk átélhetővé tenni múltunk e sötét korszakát?
– Az előbb említett kutatásunk ezzel a kérdéssel is foglalkozik. Úgy tűnik, hogy az 1990 után születettek nem szeretnének „gyászmagyarok” lenni. Ebben a tekintetben nagyon jónak tartom, hogy Trianon kapcsán a nemzeti összetartozásról beszélünk, amely nem a veszteségre fókuszál, hanem erőt sugároz. A fiatalok hősöket, pozitív példákat, azonosulási pontokat keresnek a magyar identitásuk megéléséhez. A hazai történettudomány nagy feladata, hogy vállalható, szerethető hősöket mutasson fel – márpedig vannak ilyen alakjai a közelmúlt történelmének is!
– Ebben a történészek mellett az irodalmárok, filmesek, az egész értelmiség felelőssége is kulcsfontosságú…
– Sőt, túl is mutat a szellemi elit felelősségén. Írországban két évvel ezelőtt ünnepelték a húsvéti felkelés centenáriumát. Egyfelől az egész ország tele volt megemlékezésekkel, de kifejezetten „termékké” is tették az ünnepet: köztéri felvonulások, népünnepélyek, ajándéktárgyak hozták közel a száz esztendővel korábbi történéseket a ma emberéhez. Az identitásképző történelmi események szétterítése, társadalmasítása fontos feladat. Magyarországnak is van ilyen azonosulási pontja: az 1956-os forradalom.
– Mindeközben előfordulhat, hogy a gyerekek történelmi tanulmányaikban – időhiány miatt – el sem jutnak napjainkig, de még talán 56-ig sem.
– Azt lenne talán érdemes megfontolni, hogy szükséges-e az ókori Kelet államaira – bár kétségkívül érdekes téma ez is – olyan súlyt fektetni, mint a XX. századi összefüggések tárgyalására. A jelenben való eligazodást bizonyos, hogy az utóbbi szolgálja inkább. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága egyébként rendszeresen tart rendhagyó történelemórákat. A lengyel társintézmény (IPN) által kijelölt utat szeretnénk járni mi is: ők a tudományos feltáró munkán túl még társasjátékot is piacra dobtak a kommunista időszakról Sorban állás címmel, ami nem más, mint egy szocialista Monopoly, a hiánygazdaság játékos megtapasztalása.
– A Nemzeti Emlékezet Bizottsága most készül publikálni a megyei pártvezetők listáját. Milyen kattintásszámra számítanak?
– Az embereket érdekli, hogy kik voltak a felelősök, kíváncsiak a személyes életutakra. Eddig mintegy ezer kommunista hatalombirtokos – lehetőség szerint fényképpel, szolgálati karrierúttal ellátott – életpályáját hoztuk nyilvánosságra, ezeket a közléseinket mindig kiugróan nagy kattintásszám jellemezte. Azonban tudnunk kell, hogy van egy olyan elbeszélésmód is, amely az egész magyar társadalmat kollaboráns szerepében tünteti fel. Ez akkor is méltatlan álláspont, ha a kollaboránsok és az ellenállók között bizony volt átjárás, egy-egy életúton belül a diktatúra építése és a nemzeti örökségünk megtartása is előfordulhat. De alapvetően az a helyzet, hogy a felelősök nem bújtathatók el az arctalan tömegbe. Úgy gondoljuk, a megyei kiskirályok hamarosan megjelenő életútja is sokakat érdekel majd, és itt az ideje, hogy végre a megrendelőkről, az irányítókról, a középszintű káderekről is szó essen, ne csak mindig a mezítlábas ügynököket, karhatalmistákat kergessük.
– Az idő megszépíti a múltat – tartja a mondás. Ez a tendencia mintha a Kádár-korszakra különösen érvényes lenne…
– Kádár nagyon jól alkalmazta a szürkeséget, amelyet a saját személye tekintetében is érvényesített. Nem is annyira az ő 33 éves regnálása az, ami megszépült, hanem a „retrójelenséggel” kell megküzdenünk. Tudomásul kell venni, hogy a mai népesség egy számottevő része az ő idejében volt fiatal, és ezért érthető okokból nosztalgiával tekint azokra az évekre, évtizedekre. Ma már pontosan tudjuk, amit akkoriban nem lehetett nyilvánosan kimondani. Azt, hogy használatban voltak a diktatúra eszközei: volt kényszergyógykezelés, megverték a március 15-én tüntető fiatalokat, pályákat törtek derékba, börtönbüntetés is volt, illetve útlevélbevonással, rendőri felügyelettel, áthelyezéssel, hasonló „apróságokkal” is tudtak kellemetlenkedni. Ezzel együtt nagyon ügyesen hitette el Kádár, hogy ő jelenti a biztonságot az „ellenforradalom” káoszával és a Rákosi-idők visszatérésével szemben. Ha Romániára vagy Lengyelországra tekintettek az akkori emberek, ennek valamiféle hitele is volt. A mi felelősségünk az, hogy megmutassuk ennek a fonákját is, azt, hogy mibe került mindez, s milyen következményekkel járt. Az „impexek” kora című kiadványunkat például ennek a témának szenteltük. De ugyanígy a kádári szürkeség árát beszéli majd el a magyar gazdák kifosztását, a vidéki közösségek szétverését jelentő tsz-szervezési utazókampánnyal foglalkozó programsorozatunk.
– A Nyugat felfogásában a kommunista ideológiának – ellentétben a nácizmussal – még ma is van valamiféle pozitív kicsengése.
– Közép-európai partnereinkkel közösen próbálunk ebben előbbre lépni, itt a lengyel kollégák nagyon eltökéltek. Szembe kell nézni azzal, hogy az a társutashálózat, amelyet a szovjetek egészen a bukásig építettek, nem szűnt meg teljesen, legfeljebb átalakult, de Európa-ellenes szellemi öröksége megmaradt. A gazdasági marxizmust 1968 után felváltotta a kulturális marxizmus, ennek meghökkentő megnyilvánulásait az angolszász világ campusain egyre többször figyelhetjük meg. De gondolhatunk akár Jeremy Corbyn, Nagy-Britannia munkáspárti vezérének esetére, akiről a napokban derült ki, hogy közönséges kommunista ügynök volt, a csehszlovák állambiztonság szervezte be.
– Európa nem csak a múltban volt megosztott. A vasfüggöny lebontása után is markánsan jelen van ugyanez a törésvonal a közgondolkodásban, mely most elsősorban a migrációs válságra adott eltérő válaszokban nyilvánul meg.
– Természetes jelenség, hogy azok a nemzetek, amelyek nemrég nyerték vissza a szuverenitásukat, nem veszik jó néven, hogy most külső tervek és elvárások alapján ezt újra gyökeresen át kellene alakítani, ráadásul bűntudatot is kellene érezniük, valamint kompenzálni is szükséges lenne. Ez a PC-világ is kínosan emlékeztet a szocializmus bikkfanyelvére és elhallgatásaira. Ezt sokan érezzük, itthon és a velünk egy történelmi sorsot bejáró közép-európai nemzetek között egyaránt. Egyedül nem is tudnánk érvényesíteni a nemzeti függetlenség megőrzésére vonatkozó törekvéseinket, csak velük együtt. Ennek azonban előfeltétele, hogy nemzeti identitásunkat illetően itthon szintén konszenzus legyen. Ebben a tekintetben ma is bőven vannak elvégzendő feladataink.
Borítófotó: ajtófirka a 60-as évekből. Az 56-os forradalom utóélete
