Június 5-én Montenegró a NATO 29. tagja lett. Két nappal később ünnepélyesen felvonták az észak-atlanti szervezet brüsszeli székhelye előtt a kis balkáni állam lobogóját. A téves zászlót. Hiszen a címeren a kétfejű sas 13 tollpárja helyett 14 szerepelt. Pár nap múlva a NATO megüzente Podgoricának, hogy aggodalomra semmi ok, a tévedést helyreigazítják, és hamarosan kikerül az igazi zászló. Talán sohasem derül ki, hogy a hibáért ki volt a ludas, de az eset jól jellemzi Montenegró NATO-csatlakozását: megtörtént, azonban senki sem vette túl komolyan.
A 620 ezres lélekszámú ország társadalma viszont mélyen megosztott a belépéssel kapcsolatban. Míg a hatalmi pártokat támogató, annak idején a Szerbiától való elszakadást is pártoló része üdvözölte a lépést, és a biztonság szavatolásának elengedhetetlen feltételeként értékeli, addig a szerb lakosság vagy a hagyományosan szerbpárti réteg – amely a választásokon és népszavazásokon meghatározó kisebbségben marad a véleményével – ezúttal is árulásnak minősítette a történteket. Utóbbiak azt hangsúlyozzák, hogy Jugoszlávia 1999-es, Koszovó miatti bombázása során Montenegrót is büntette az észak-atlanti szövetség, most pedig épp ebben a szervezetben lett tag az egyébként alig kétezer fős hadsereggel rendelkező ország.
Az ellenzéki Demokratikus Front vezetője, Andrija Mandić egyértelműen fogalmazott: Montenegrónak mindig Szerbia és Oroszország volt a legközelebbi szövetségese, most pedig a Moszkva és Belgrád ellen folytatott NATO-kampány balkáni fegyverhordozója lesz az Adria-parti ország, csakis ezért van rá szüksége a Nyugatnak.
A hatalom – amelynek politikai alapvetése a tizenegy éve kikiáltott függetlenség, a Szerbiától való elszakadás – a lehető leghelyesebb döntésként, az évtizedes munka eredményeként értékeli a NATO-tagságot.
A belső ellentétekhez természetesen a világpolitika is hozzájárul, s míg nyugatról gratuláltak a kis balkáni államnak, addig például Szergej Lavrov orosz külügyminiszter úgy vélekedett, hogy az éveken át táplált oroszellenes politikájukért járt ez az ajándék. Hozzátette: a Balkán-félszigeten Szerbia és Macedónia is sikeresen ellenáll az oroszellenes nyugati törekvéseknek – ekkor még nem tudhatta, hogy Macedónia néhány nap múlva maga is igényét fejezi ki a NATO-tagság iránt, s csatlakozása már jövőre bekövetkezhet.
Az orosz kritikára lehetett számítani, de nem mindegy, hogy ez politikai tettekben miként valósul meg. A montenegrói tengerparton orosz befektetők dollármilliárdokat ruháztak be új vendéglátóipari létesítményekbe. Elemzők szerint azonban a politikai kötélhúzás nem feltétlenül jelenti a már meglévő üzletek dugába dőlését, habár nagy gond lesz az is, ha a jövőben csökken az orosz érdeklődők száma. Hiányukat aligha pótolhatja Montenegró azonnal új, nyugati befektetőkkel.
Az országon belül a legnagyobb vitát a tagság kapcsán talán a katonaságra fordítandó összeg nagysága jelentette. Sokan úgy ítélték meg, hogy a GDP NATO által előírt két százalékának katonai célokra fordítása már túl nagy falat lesz ennek a főleg a nyári idegenforgalomból táplálkozó Adria-parti kis államnak. Predrag Bošković belügyminiszter igyekezett elmagyarázni: az észak-atlanti szervezetnek fizetett összeg polgáronként potom 72 eurócentet tesz ki, melyért cserébe stabilitás és biztonság jár. Ráadásul a védelembe fektetett pénz otthon marad – lobbizott a miniszter a NATO mellett. Az eddigi 40 millió helyett évente 60 milliót költ majd katonasága felszerelésére Montenegró, s a költségvetésben máris találtak „átirányítható” forrásokat. Érvelésének persze csak azok hisznek, akik már eleve a csatlakozás mellett álltak. Az oroszbarát réteget az efféle magyarázatok még csak nem is érdeklik. Egy interjújában Duško Marković kormányfő – akit a május végi NATO-csúcson a kamerák előtt félrelökött az első sorba igyekvő Donald Trump amerikai elnök – egyszerűen úgy fogalmazott: „Az oroszok minden megpróbáltak, politikai, pénzügyi, hírszerzési értelemben is. Fel kell hagyniuk a kísérletekkel. Nem szoktak sikerrel járni.”
