ÁTTEKINTÉS
Mindezek kialakulását szolgálta a római szerződés mindkét központi célkitűzése, a tagországok kereskedelmi és termelési feltételeinek átalakítása, valamint a szorosabb politikai egységre való törekvés megfogalmazása. Habár mások mellett Winston Churchill és Jean Monnet világháborút követő beszédeiben is megjelenik az Európai Egyesült Államok víziója, ezt elsősorban a kontinens nemzeteinek a szoros és békés együttműködésére alapozták, s nem egy központú, olvasztótégely Európai Birodalomnak képzelték el.
AZ EU ELŐZMÉNYEI
A kezdeti sikerektől fellelkesedve az 1969-es hágai csúcstalálkozón a tagországok vezetői elkötelezték magukat az integrációs folyamat újabb szintje, a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) létrehozása mellett. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kezdetben hat, majd 1973 után tizenkét tagú együttműködés gazdasági és társadalmi fejlettség szempontjából közel hasonló országokból állt, kivételt csupán a délolasz területek képeztek. Az optimális valutaövezetek elmélete (OCA) megállapítja, hogy a rögzített árfolyam vagy a közös valuta azon országok esetében racionális megoldás, amelyeknek a gazdasága a nemzetközi áru- és tényezőáramláson keresztül erősen integrált. Ez a feltétel a tagállamok összetételét figyelembe véve nem tűnt teljesíthetetlennek, és ezen a téren korábban is jelentős eredményeket értek el. Ezzel párhuzamosan olyan jelentések láttak napvilágot, amelyek az európai intézmények megbízásából a közös valuta bevezetésének és a még szorosabb politikai integrációnak a feltételeit elemezték és készítették elő. Ebbe a sorba tartozik a Werner-, a Marjolin- és a MacDougall-jelentés, amelyek a kérdéskör egyes aspektusainak a vizsgálatára összpontosítottak.
Az időrendi sorrendben legkorábbi Werner-jelentés a monetáris uniót fokozatosan, három lépésben tartotta megvalósíthatónak, olyan ütemben, ahogy az egyes feltételek teljesülésével az újabb lépések kritériumai létrejönnek. A feltételek szintjén számoltak azzal, hogy a közös pénz bevezetése nyomán gazdasági és társadalmi egyensúlyhiányok, egyéb problémák, további sürgető elvárások lépnek fel, úgymint munkanélküliség, instabil fizetési mérleg, vagy elmaradott térségek felzárkóztatásának az igénye. Ezeket a gondokat egy jelentősen megerősített közös, központi költségvetésből tartották orvosolhatónak. A Werner-jelentés megállapításain az idő gyorsan túllépett, a Bretton Woods-i árfolyamrendszer bedőlése maga alá temette az annak alapján kidolgozott terveket. Itt érdemes azonban megjegyezni, hogy az euró bevezetését előkészítő, 1989-ben benyújtott Delors-jelentés tulajdonképpen a Werner-dokumentum továbbgondolása. A fő különbség abban áll, hogy az immár neoliberális alapon álló megoldási javaslat nem fektet hangsúlyt a tagállami szinten jelentkező egyensúlyhiányok közösségi szintű kezelésére, azok kiküszöbölését a piaci mechanizmusokra bízza.
KÖZÖSSÉGI FELADATOK
Az 1975-ben közölt Marjolin-jelentés egyik legfontosabb megállapítása, hogy azok a döntéshozók, akik az EMU létrehozása mellett köteleződtek el, nem voltak kellőképpen tudatában a vámunió, valamint a Gazdasági és Monetáris Unió közötti lényegi különbségeknek. Rámutat arra is, hogy míg a vámunió esetében az országok csak arról a jogukról mondanak le, hogy önállóan vessenek ki vámokat és mennyiségi korlátozásokat, egy gazdasági és monetáris unióban a nemzeti kormányok a gazdaságirányítás szinte mindegyik addig használt eleméről lemondanak. Azok a problémák, amelyeket korábban nemzetállami szinten kezeltek – mint a munkanélküliség, a regionális fejlettségbeli különbségek, a fizetési mérleg egyensúlyának a hiánya, nyugdíjellátási, minimálbér-biztosítási gondok és hasonlóak – közösségi szintű feladattá válnak, s csak egy jelentősen megnövelt, megerősített közösségi szintű költségvetés terhére oldhatók meg. A jelentés a polgárok európai elkötelezettségének erősítése érdekében javaslatot tesz egy közös munkanélküli-biztosításra is.
A Donald MacDougall skót közgazdász által vezetett bizottság a költségvetési föderalizmus feltételrendszerét dolgozta ki és támasztotta alá számításokkal. A jelentés elkészítése során öt létező föderatív állam – Német Szövetségi Köztársaság, Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Svájc –, valamint három egységes állam – Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia – költségvetési politikáját elemezték részletesen. A vizsgálat fókuszába azt a kérdés állították, hogy milyen arányú jövedelemátcsoportosításra van szükség az országon belüli fejlettségbeli különbségek hatékony mérsékléséhez. Az elemzés szakszerűségét támasztja alá az a megállapítás is, hogy a vizsgált időszakban kilenc tagból álló európai közösségen belül a területi fejlettségbeli különbségek és jövedelmi egyenlőtlenségek összevethetők voltak a vizsgált országokon belül tapasztalható regionális eltérések mértékével.
ÜRES SZAVAK
A dokumentum megállapítja: ahhoz, hogy az európai közösség elinduljon a föderális állammá válás útján, már a legelején szükségessé válik a tagállami GDP legalább 2-2,5 százalékának a központi költségvetésbe való átcsoportosítása. Az integráció egy további szintjén 5-7, míg ahhoz, hogy egy USA vagy NSZK típusú föderatív államként működjön az európai közösség, 20-25 százalékos átrendezés válik szükségessé. Ezzel szemben az EGK-n belül az adott időszakban a tagállami átcsoportosítások nem érték el a GDP egy százalékát, ami a realitások és célkitűzések között tátongó hatalmas szakadékra mutat rá.
A fenti megállapítások tükrében, amelyek mind a mai napig helytállóak, egyértelműen kijelenthető, hogy mindazok, akik napjainkban az Európai Egyesült Államokkal kampányolnak, továbbra sem bontják ki az igazság minden részletét. Az uniós büdzsé bevételi oldalának a szerkezete lényegesen nem változott a korábbi jelentések időszakához képest. Figyelembe véve, hogy a tagállami befizetések összege nem haladhatja meg az adott ország GNI-mutatójának az 1,2 százalékát, és a nettó befizető tagok ennek további csökkentésére törekszenek, az olyan ígéretek, mint európai munkanélküli-segély, európai minimálbér, európai minimális nyugdíj, európai családi pótlék, nem állnak a realitás talaján, és csupán üres hívószavak. Ezen ígéretek komolytalanságát még inkább alátámasztja, hogy a bővítések következtében napjaink EU-tagországai és -régiói között a fejlettségbeli különbségek sokkal hangsúlyosabbak, mint voltak a MacDougall-jelentés összeállításának idején. Ilyen adottságok és költségvetési keretfeltételek mellett Európai Egyesült Államokról ábrándozni értelmetlen dolog, hacsak nem a centrum-periféria állapot fennmaradásában, esetleg a nemzeti identitás felszámolásában vagyunk érdekeltek.
Borítófotó: Ursula von der Leyen és Jean-Claude Juncker, az EU Bizottság új, és leköszönő elnöke. Értelmetlen az Európai Egyesült Államokról ábrándozni
