Futóhomokra épülő birodalom

Mátrix
A kilencvenes évek elejéig az EU elődjének számító Európai Gazdasági Közösség (EGK) nem volt több, mint egy vámunión alapuló szabad kereskedelmi övezet. Az alapító atyák legfőbb szándéka az integrációs folyamat elindításával az volt, hogy megakadályozzák egy újabb európai háború kitörését. Ezt a potenciálisan rivális országok gazdaságainak összekapcsolásán és egymástól függővé tételén keresztül kívánták elérni. Ettől azt várták, hogy akinek a jóléte és a gazdasági fejlődése függ a másiktól, annak eszébe sem jut a másikkal háborús konfliktusba kerülni.

ÁTTEKINTÉS

Mindezek kialakulását szolgálta a római szerződés mindkét központi célkitűzése, a tagországok kereskedelmi és termelési feltételeinek átalakítása, valamint a szorosabb politikai egységre való törekvés megfogalmazása. Habár mások mellett Winston Churchill és Jean Monnet világháborút követő beszédeiben is megjelenik az Európai Egyesült Államok víziója, ezt elsősorban a kontinens nemzeteinek a szoros és békés együttműködésére alapozták, s nem egy központú, olvasztótégely Európai Birodalomnak képzelték el.

 

AZ EU ELŐZMÉNYEI

A kezdeti sikerektől fellelkesedve az 1969-es hágai csúcstalálkozón a tagországok vezetői elkötelezték magukat az integrációs folyamat újabb szintje, a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) létrehozása mellett. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a kezdetben hat, majd 1973 után tizenkét tagú együttműködés gazdasági és társadalmi fejlettség szempontjából közel hasonló országokból állt, kivételt csupán a délolasz területek képeztek. Az optimális valutaövezetek elmélete (OCA) megállapítja, hogy a rögzített árfolyam vagy a közös valuta azon országok esetében racionális megoldás, amelyeknek a gazdasága a nemzetközi áru- és tényezőáramláson keresztül erősen integrált. Ez a feltétel a tagállamok összetételét figyelembe véve nem tűnt teljesíthetetlennek, és ezen a téren korábban is jelentős eredményeket értek el. Ezzel párhuzamosan olyan jelentések láttak napvilágot, amelyek az európai intézmények megbízásából a közös valuta bevezetésének és a még szorosabb politikai integrációnak a feltételeit elemezték és készítették elő. Ebbe a sorba tartozik a Werner-, a Marjolin- és a MacDougall-jelentés, amelyek a kérdéskör egyes aspektusainak a vizsgálatára összpontosítottak.

Az időrendi sorrendben legkorábbi Werner-jelentés a monetáris uniót fokozatosan, három lépésben tartotta megvalósíthatónak, olyan ütemben, ahogy az egyes feltételek teljesülésével az újabb lépések kritériumai létrejönnek. A feltételek szintjén számoltak azzal, hogy a közös pénz bevezetése nyomán gazdasági és társadalmi egyensúlyhiányok, egyéb problémák, további sürgető elvárások lépnek fel, úgymint munkanélküliség, instabil fizetési mérleg, vagy elmaradott térségek felzárkóztatásának az igénye. Ezeket a gondokat egy jelentősen megerősített közös, központi költségvetésből tartották orvosolhatónak. A Werner-jelentés megállapításain az idő gyorsan túllépett, a Bretton Woods-i árfolyamrendszer bedőlése maga alá temette az annak alapján kidolgozott terveket. Itt érdemes azonban megjegyezni, hogy az euró bevezetését előkészítő, 1989-ben benyújtott Delors-jelentés tulajdonképpen a Werner-dokumentum továbbgondolása. A fő különbség abban áll, hogy az immár neoliberális alapon álló megoldási javaslat nem fektet hangsúlyt a tagállami szinten jelentkező egyensúlyhiányok közösségi szintű kezelésére, azok kiküszöbölését a piaci mechanizmusokra bízza.

 

KÖZÖSSÉGI FELADATOK

Az 1975-ben közölt Marjolin-jelentés egyik legfontosabb megállapítása, hogy azok a döntéshozók, akik az EMU létrehozása mellett köteleződtek el, nem voltak kellőképpen tudatában a vámunió, valamint a Gazdasági és Monetáris Unió közötti lényegi különbségeknek. Rámutat arra is, hogy míg a vámunió esetében az országok csak arról a jogukról mondanak le, hogy önállóan vessenek ki vámokat és mennyiségi korlátozásokat, egy gazdasági és monetáris unióban a nemzeti kormányok a gazdaságirányítás szinte mindegyik addig használt eleméről lemondanak. Azok a problémák, amelyeket korábban nemzetállami szinten kezeltek – mint a munkanélküliség, a regionális fejlettségbeli különbségek, a fizetési mérleg egyensúlyának a hiánya, nyugdíjellátási, minimálbér-biztosítási gondok és hasonlóak – közösségi szintű feladattá válnak, s csak egy jelentősen megnövelt, megerősített közösségi szintű költségvetés terhére oldhatók meg. A jelentés a polgárok európai elkötelezettségének erősítése érdekében javaslatot tesz egy közös munkanélküli-biztosításra is.

A Donald MacDougall skót közgazdász által vezetett bizottság a költségvetési föderalizmus feltételrendszerét dolgozta ki és támasztotta alá számításokkal. A jelentés elkészítése során öt létező föderatív állam – Német Szövetségi Köztársaság, Amerikai Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Svájc –, valamint három egységes állam – Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia – költségvetési politikáját elemezték részletesen. A vizsgálat fókuszába azt a kérdés állították, hogy milyen arányú jövedelemátcsoportosításra van szükség az országon belüli fejlettségbeli különbségek hatékony mérsékléséhez. Az elemzés szakszerűségét támasztja alá az a megállapítás is, hogy a vizsgált időszakban kilenc tagból álló európai közösségen belül a területi fejlettségbeli különbségek és jövedelmi egyenlőtlenségek összevethetők voltak a vizsgált országokon belül tapasztalható regionális eltérések mértékével.

 

ÜRES SZAVAK

A dokumentum megállapítja: ahhoz, hogy az európai közösség elinduljon a föderális állammá válás útján, már a legelején szükségessé válik a tagállami GDP legalább 2-2,5 százalékának a központi költségvetésbe való átcsoportosítása. Az integráció egy további szintjén 5-7, míg ahhoz, hogy egy USA vagy NSZK típusú föderatív államként működjön az európai közösség, 20-25 százalékos átrendezés válik szükségessé. Ezzel szemben az EGK-n belül az adott időszakban a tagállami átcsoportosítások nem érték el a GDP egy százalékát, ami a realitások és célkitűzések között tátongó hatalmas szakadékra mutat rá.

A fenti megállapítások tükrében, amelyek mind a mai napig helytállóak, egyértelműen kijelenthető, hogy mindazok, akik napjainkban az Európai Egyesült Államokkal kampányolnak, továbbra sem bontják ki az igazság minden részletét. Az uniós büdzsé bevételi oldalának a szerkezete lényegesen nem változott a korábbi jelentések időszakához képest. Figyelembe véve, hogy a tagállami befizetések összege nem haladhatja meg az adott ország GNI-mutatójának az 1,2 százalékát, és a nettó befizető tagok ennek további csökkentésére törekszenek, az olyan ígéretek, mint európai munkanélküli-segély, európai minimálbér, európai minimális nyugdíj, európai családi pótlék, nem állnak a realitás talaján, és csupán üres hívószavak. Ezen ígéretek komolytalanságát még inkább alátámasztja, hogy a bővítések következtében napjaink EU-tagországai és -régiói között a fejlettségbeli különbségek sokkal hangsúlyosabbak, mint voltak a MacDougall-jelentés összeállításának idején. Ilyen adottságok és költségvetési keretfeltételek mellett Európai Egyesült Államokról ábrándozni értelmetlen dolog, hacsak nem a centrum-periféria állapot fennmaradásában, esetleg a nemzeti identitás felszámolásában vagyunk érdekeltek.

 

Borítófotó: Ursula von der Leyen és Jean-Claude Juncker, az EU Bizottság új, és leköszönő elnöke. Értelmetlen az Európai Egyesült Államokról ábrándozni